Sziasztok!
A párom már öt hónapja (legalábbis súlyosabb formában) szenved depresszióban. Már nyolc éve vagyunk együtt, három éve együtt is élünk. Már a kezdetektől fogva voltak olyan jelek amikből arra következtethettem, hogy valami nincs rendben az életével. Zűrös gyerekkor, meglehetősen nehéz természetű anya, (akivel én sem jövök ki) önbizalomhiány, folyamatos megfelelési kényszer jellemezte a páromat. Mindketten diplomások vagyunk, de sajnos nem sikerült érvényesülni a végzettségünkkel, ami Őt szintén megviselte, mivel olyan helyen dolgozik amihez egyáltalán nem elvárt ilyen magas iskolai végzettség. A munkája és a családi élete túlhajszolta, mindenhol jól akart teljesíteni (a cég ahol dolgozik ezt el is várja tőle). Mielőtt szakemberhez fordult volna már rettegett bemenni dolgozni, beszélni az anyjával, szinte mindentől félt, csak sírt és mély szomorúságban töltötte minden napját. A szakemberrel való beszélgetés után bipoláris gyanúval elküldték a páromat egy speciális intézetbe, ahol nem bentfekvősként, de kezelik intenzív terápiákon. Öt hónapja betegállományban van, hol életvidám, pezseg, élményhajhász tinifiúként viselkedik (majdnem harminc évesen), amely ritmus számomra követhetetlen, hiszen a munka mellett én elmondása szerint nyugdíjas, és lassú vagyok. Egy másik szakaszban pedig lehangolt, sírás fojtogatja, félelmek gyötrik, a már korábban leírt dolgok miatt. Gyógyszeres kezelést nem kap. Igyekszem mindenben támogatni, csak kicsit kétségbe estem, mert nem látom a végét. Bűntudatom van, mert egyáltalán olyasmi jutott az eszembe, hogy lesz e így saját családunk, tud e majd úgy dolgozni, hogy ne attól kelljen rettegnünk, hogy újra kiújul rajta a betegsége, és elveszíti az állását, lesz e valaha olyan életünk mint egy átlag embernek. Van ,hogy külön programra vágyom, hogy kicsit kiengedhessek, és újra neki tudjak futni az egésznek. Ha valakinek az jön le, hogy nem szeretem őt, sajnálom, ez egyáltalán nem igaz, és vele szeretnék élni. Csak most kicsit besüppedtem. Ha valakinek van tapasztalata ilyen téren kérem ossza meg velem!
77. éves férfi vagyok. A kétpólusú depresszió végleteit 1996-óta szenvedem.Sajnos a depresszió hajlamot az anyai családomtól örököltem. A feleségemmel 53.éve élünk szép házasságban. Hol röpülök, hol pedig a mély bányáknál lentebb vagyok. A depresszióm kezdte után néhány hónap múlva jutottam el pszichiáterhez. Ő az elején már javasolta és fel is írt anti-depresszánsokat. Én az elejétől kezdve felismertem a betegségem és betartottam orvosom tanácsait.
Most elég jól vagyok, remélem ez holnap is így lesz.
Véleményem szerint ezt a nyavalyát orvosságok nélkül nem lehet leküzdeni – jelenleg erre 3 féle gyógyszert szedek.
A feleségem hűen kitart mellettem!
A mániás szakaszokat nehezen viseli. Én az un. major depressziós szakaszokat, ami a leírásban szereplő lehangolt, sírós, félős időszak jellemzője, sokkal nehezebben viselem.
Véleményem szerint a kezelés amit kap nem elégséges a gyógyuláshoz, orvosságok is kellenek!
A beteg – véleményem szerint – önmaga nem tud kilábalni a betegségéből, mert amikor mélyen van, akkor elveszíti önmagát. Abban az időszakban, amikor pedig szárnyal akkor önmaga felett van, ahogy mondani szoktam akkor, a holdat is át tudnám festeni, ha létrát adnak hozzá.
A feleségemmel az elmúlt napokban beszélgettünk az elmúlt évtizedekről. Elmondta, hogy a depresszióm megjelenése után teljesen más ember lettem, és sokszor nagyon nehéz volt számára az együttélés. Azokat az időszakokat amikor jól vagyok igyekszem úgy tölteni, hogy a feleségem kedvenc időtöltéseit visszahozhassuk
Kívánom, hogy tartsanak ki egymás mellett, próbálják megkeresni az így tölthető élet szép mozzanatait. Ezeket jó szívvel írtam Önöknek.
Köszönöm a hozzászólását, nagyon kedves az őszintesége! Valószínűleg gyógyszeres kezelést is fog kapni amikor vége lesz az intenzív terápiáknak. Tapasztalatom szerint a lent és a fent is meg tud rémíteni, ahogyan Ön is írta, a páromat is inkább a depressziós szakaszok viselik meg. Minden jót kívánok Önöknek!
Szia.
Előrebocsátom: nem vagy irigylésre méltó helyzetben. Tökéletesen átérzem. Egy mentálisan – hogy is mondjam – terhelt emberrel együtt élni embert próbáló feladat… Sokat gondolkodtam, mit is írjak Neked…
Azt hiszem, az éremnek (mint mindig), most is két oldala van. Az egyik a párod oldala: ő éli meg ezt a “betegséget”, ő van benne, ő küzd vele… Vannak dolgok, amiket neki kell megtennie – és itt messze nem csak arra gondolok, hogy eljár terápiás kezelésekre… Nem győzöm elégszer hangsúlyzózni: az önvizsgálat, önismeret, önkontroll elengedhetetlen ahhoz, hogy ha meggyógyulni nem is tudunk, de a saját és a környezetünk életminőségét mindenképpen jobbá tudjuk tenni. Ezerféle csatornán jöhet a segítség, de csak akkor, ha ő felismeri, hogy NEKI kell megdolgoznia azért, hogy jobban legyen… Mi magunk őrzünk minden kaput és nálunk van minden kulcs…
A másik a Te oldalad: amikor beleszeretünk valakibe, nem tudjuk, kibe szeretünk bele. Ráadásul az ember egész életében változik, sosincs “kész” – és igaz ugyanez a betegségekre is. Nem véletlenül van számtalan betegségnek x, y, z stádiuma, a, b, c variánsa… Még egy mentálisan nem terhelt embernek is vannak brutálpocsék időszakai… Szóval megértem, hogy megficcentél. Megértem, hogy hátra akarsz lépni 3 lépést és kissé távolabbról szemlélni a kapcsolatotokat, mérlegelni, akarod-e, bírod-e ezt. Tényleg ez a legokosabb, amit tehetsz: felteszed a kérdéseket, s aztán szépen jönnek a válaszok… Fel kell készülnöd, hogy olyan választ kapsz, amit hallani sem akarsz. De az is lehet, hogy minden porcikád azt fogja súgni, hogy igen, küzdesz tovább érte, és önmagadért, a közös jövőtökért. Akárhogy döntesz is, a lényeg szerintem az, hogy a döntésed a te életed szolgálja és tegye jobbá. Mert a te életedért te vagy a felelős. A párod életéért pedig a párod a felelős. A fölösleges áldozatnak nincs értelme. A rengeteg fáradságos munkának, hogy együtt leküzdjétek, annak van értelme – ha mindketten le akarjátok küzdeni a nehézségeket.
Hogy lesz-e olyan életetek, mint egy átlagembernek? Szerintem nincsenek átlagemberek.
Vannak szép és irigylésre méltó életek – de tapasztalataim szerint ezek az életek mind-mind küzdelmesek.
A legjobbakat kívánom mindkettőtöknek!
Szia!
Igen, elég embert próbáló helyzet, de azt hiszem szerencsém van, hiszen nagyon igyekszik , és dolgozik azon, hogy jobban legyen. Akarja, és szerintem sikerülni fog neki, és nincs egyedül együtt csináljuk.A posztot akkor írtam amikor nagyon sötétnek láttam a világot, de ezek a pillanatok elmúlnak mindig, és csak erősítenek. Köszönöm a jókívánságokat, én is hasonlókat kívánok neked!