Édesapám halála után depressziós tünetek kezdtek jelentkezni nálam. Otthon még úgy ahogy elvoltam, de mikor ki kellett mennek az utcára, halálféleme, izzadás, belső feszültség, szóval minden rámjött.
Orvostól orvosig jártam, nekem is azt mondták, csak én oldhatom meg a depressziót, az orvosságok csak tüneti javulást hoznak. Mivel még csak 33 éves voltam, és volt egy 12 éves fiam, úgy döntöttem, hogy megfogadom az orvos tanácsát, és igenis fel fogom nevelni a gyerekemet, és igenis úrrá leszek a helyzeten, hoszen semmi szervi bajom nem volt, mondhatni saját magam generáltam ezt a betegséget, illetve a szervezetem védekezett az újabb csapás ellen, de a hátralévő életemet nem tölthetem így le.
Szóval mély levegő! Elhitettem magammal, hogy nem leszek rosszul, nem szédülök, tudok járni. Elindultam, és nem nézve az utcán senkit és semmit, nem gondolva a betegségemre lementem a legközelebbi közértbe. Menetközben, hogy ne zavarjon a forgalom az emberek, ne gondoljak a betegségre, számoltam, hogy hányat lépek a közértig.
Egyre messzebb és messzebb merészkedtem, mígnem kb 3-4 hónap múlva már nem kellett számolnom, csak ha hirtelen rámjött a rosszullét.
Ha a számolás nem segít, találjatok ki magatoknak valamit, ami eltereli a gondolatot arról, amiről kell
Mindezek után újra munkába álltam, és szültem 3 gyereket. Jelenleg 58 éves vagyok. Azóta is rendben van minden.
Szóval kitartás! Csak erőltetni kell, nem történik semmi, mert az ember nem beteg, csak valami ellen így próbál védekezni.
Drukkolok Nektek. Sikerülni fog!!!!!!!!!
Aranka