Kedves Dzsen!

A remény, ott van a gólya lelkében. Tudja, hogy nem menekülhet, ám a lelkében, belül van egy szikrányi remény, és mégis megpróbál ki-kitörni, hiszen Ő maga is csak addig élhet, amíg a lélekben van egy csöppnyi erő, és remény. Szóval a reménytelenül vívott, csak azért is küzdelem, ami bennünk is megvan, éltet. Sokáig áltattam magam, hogy valóban mindent megtehetek, mindenre képes vagyok. Hiszen ezt akarták velem is elhitetni, hogy ha akarod, akkor bármire képes vagy! Mondogatja minden fórum álságosan. Valójában, csak engedelmes jórabszolgákra van szüksége a rendszernek.

Az állandóság? Nos, igen. A Biblia szerint, az állandóság, az a paradicsomi állapotot jelöli. Amikor meghalsz, megáll az idő, ami ugye relatív tényező mindenki számára, mert emberi számításból keletkezett. Például egy óra eltelte sem egyformán telik minden ember számára. Amikor meghalsz, nincs idő, és nincs tér, mármint az emberi érzékelés klasszikus értelmében nincs. Vagy a kettő egybeolvad, és egyszerre létezik jelen, múlt, és jövő. Ezt nem feltevésnek szánom, ezt láttam.

“Mindannyian keressük a másik felünket, a lelki társunkat, azt az embert, akiről azt gondoljuk majd boldoggá tesz bennünket. A baj ott kezdődik, hogy sajnos senki nem tudja boldoggá tenni a másikat. A boldogság bennünk van, ha van.” /Márai/

Persze hogy semmi nem történik véletlenül:)

Kedves Dzsen! Köszönöm, neked az értékes gondolataid. Arra gondoltam, miközben olvastam soraid, hogy: Hahó! Mennyire igaz! Valóban az, de az embernek van valamilyen kialakult világlátása, és érik különböző jó/rossz élmények. Ettől aztán folyamatosan alakul, és formálódik belül. Én is ilyen vagyok, ezért vagyunk itt mindannyian, hogy tapasztaljunk, és tanuljunk minden pillanatban. Lehet, hogy az öngyilkosság menekülés, de számomra változatlanul a bátorságot is jelenti, hiszen valóban senki nem tudhatja, mi lesz azután, hogy kioltotta önnön életét. Hiszen, mint írtam korábban, ha igaz az a feltevés, hogy bűn az öngyilkosság, akkor nyilván örök kárhozat a büntetés. Ami talán azt jelenti, hogy Ég, és Föld között kell végigélni minden pillanatban, ahogy az utolsó lehhelletünk elhagyja a testünk. Az örök kárhozatra még van legalább egy tucat variáció, amit nem igazán szeretnék átélni. Ez számomra igen nagy visszatartóerőt jelent.

A fenti írásomban, az ex férjemet, vagyis a volt férjemet említettem. Immár 15-éve elmenekültem tőle. Már haragot sem tudok érezni iránta. A rossz emlékek néha kísértenek, de egyre halványabban, és már úgy tudok mesélni minden hozzá fűződő élményről, mintha nem is velem történt volna. Érdekes, hogy mennyire nem tűnt akkor olyan óriási tragédiának minden, mint most így visszatekintve. Amikor mások szájából hallok hasonló horrorisztikus történeteket, akkor mindíg szörnyűlködöm, mert a lelkemben átérzem azt a fájdalmat, amit az adott rémségek közepedte átéltem. Jobban, mint akkor.

Visszatérve a szuicid érzésre: Amikor az ember szorongatott helyzetben van, akkor a vészhelyzetfelmérő- módban üzemelő agy, mindenféle sos menekülési terveket készít magában. Van úgy, hogy egy pillanat alatt kell ezt megtennie. Ezt a külső szemlélő nem minden esetben veszi észre. Egy vészes, és nagyon szorult helyzetben, egy ember is képes olyan viselkedést produkálni, mint mondjuk egy állatka, akit csapdába ejtettek. Van olyan, amelyik lerágja a saját lábacskáját  a szorítóhurokban, vagy összetöri magát a ketrecben. Olyan is van, amelyik megőrül, és még az ellen is támad, aki meg akarja őt menteni. Nehogy félre érts engem, tudom, hogy nem vagyok állat, hanem egy szocializát ember, de hidd el, hogy van az a kilátástalan, és elkeseredett helyzet, pillanat, amikor az ember képtelen más megoldást (sos tervet készíteni) találni, és az önpusztítást nem is választja, hanem inkább nincs más alternatívája. Mert már a föld alá gyalázták, mert elvették a szabad döntési jogát, a méltóságát, stb. A vegetáció szintjén pedig már csak az a tét, hogy akarok e élni vagy sem. Csupán ezt a döntési jogot hagyták meg számomra, hogy akarok e élni tovább vagy sem. A szorongatott helyzetben, pedig beszűkül a tudat, egy nagyon pici ketrecnyi helyre zsúfolódik, amiből nincs más kiút, csak egy, a halál. Lehet, hogy sarkosan fogalmaztam, de talán így lehet igazán érzékeltetni az én szuicid érzéseim. Habár ma már én dönthetek sok mindenben, sajnos életem már korai időszakában meghatározók voltak ezek az érzések. Már úgy 17-éves korom óta tudom, és emlékszem arra a pillanatra, amikor rádöbbentem, hogy az én játszóterem, nagyon szűkre szabták, már azzal, amilyen családba születtem. Nagyon nyomasztó volt a felismerés, és valamilyen állandósult szorongás lett rajtam urrá, amit nagy ritkán tudok csak leküzdeni. Ám alapvetően itt van bennem, és ezt sokszor más emberek is látják rajtam. Ettől lesz még rosszabb az egész. Aztán itt vannak azok a fura víziók, amelyek be villannak időnként, ezeket le kell küzdenem, mert ha nem teszem, akkor talán képesek materializálódni. Azt már nagyon nem szeretném. 

Bíborka

Ui: Kondycs Kedves! Köszi a klippet!:)

Az erő legyen velünk!

Nagyon köszönöm nektek!:)

Én csak kiírtam magyamból a bánatom, és örülök, hogy rokonlélek is írt nekem néhány bátorító jó szót. Komolyan. Én nem szeretném, hogy sajnáljanak, és nem is unatkozom, alkotó eber vagyok, és igen kevés időm van fölösleges gyagyaságokkal foglalkozni. Sokkal mélyebb indokaim van arra, hogy egyszer leköszönjek. Volt részem a “halál élmény”-ben is, ezért nem félek tőle, és a fájdalom sem riaszt. Tartok viszont attól, ha igaz az a feltevés, hogy ki miként élt, úgy is hal meg, akkor számomra e pillanat nem alkalmas, ezért várok még. Most nem a pocsék körülményeimre célzok, meg hogy megaláztak, stb… Hanem arra, hogy még bőven vannak elintézetlen ügyeim, amelyeket nem szerencsés dolog a családra hagyni, mert akkor valóban nem emlékeznének rám jó szívvel. Úgy szeretném itt hagyni e világot, hogy szeretettel gondoljanak majd rám, és ne legyen gondjuk miattam. A virág-ágy általi halál gyönyörű lehet, már gondoltam rá. Van egy másik lehetőség is, az önmagam kiböjtölése. Szakrális, és fizikai szempontból is a leg tisztább módja az életből való kimúlásnak. Amikor legutóbb kísérletet tettem erre, akkor a mentők szedtek össze, és egyáltalán nem volt jó érzés, pedig a szakirodalom a végstádiumban egy békés elalvást emleget erről a halálnemről. Nem voltam valami nagy profi, úgy tűnik. A kórházban azután vénás táplálással hozták vissza a testembe az életet. Ahogyan gyarapodtam, úgy tért belém vissza az élni akarás ösztöne is. A nővérek nem nagyon hittek nekem, még a WC-re is elkísértek, mert azt gondolták, hogy az infúziós tápszer ott landol. Szóval, ezeket csak azért írom le, mert tudni kell rólam, hogy a halál nem riaszt, és számos eset azt bizonyítja, hogy valami fölöttes erő nem enged meghalni. A halál pedig, mint azt sokan tudjátok, nem a vég, hanem a kezdet… Én jóban vagyok a halál gondolatával, mert amennyit átélhettem belőle, az nagyon szép volt.