<!– /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:””; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:”Times New Roman”; mso-fareast-font-family:”Times New Roman”;} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} –>
Sziasztok!
27 éves lány vagyok, 6 éve szenvedek különböző pszichés megbetegedésekben. Úgy gondolom valamikor gyermekkoromban kezdődhetett az egész. Elsőszülött gyermek voltam, és viszonylag hamar született egy kistesóm. Ő nagyon hisztis és akaratos volt, egészen addig amíg el nem érte a célját. Én meg a “jó kislány” voltam. Mióta az eszemet tudom visszahúzódó voltam, gátlásos, félénk, önbizalomhiányos stb. Az iskolában állandóan csúfoltak. Igaz barátnőre nem sikerült szert tennem egyedül voltam. A fiúk felé meg pláne nem mertem nyitni. A gyermekoromról még annyit, hogy édesapám kiskoromtól kezdve az alkohol rabja volt. Eszméletlen hogy miket kellett átélnünk, édesanyámnak, öcsémnek és nekem. Leérettségiztem, aztán jött az első pofon, nem vettek fel a főiskolára nappali tagozatra, nagyon elkeseredtem, azt hittem itt a világvége. Felvettek esti tagozatra, úgy végeztem a tanulmányaimat egészen másfél évig amíg be nem sokalltam. Ezután állapítottak meg nálam depressziót. Sokáig “csak” ez volt a diagnózisom, aztán később megint kórházba kerültem, skizofréniát diagnosztizáltak. Teltek közben az évek, elég mozgalmasan, a fősulit nem tudtam befejezni, elmentem dolgozni, menekültem otthonról, nem bírtam elviselni a folytonos veszekedéseket meg édesapám italozását. Édesanyám odáig jutott végül tizenegynehány év házasság után hogy beadja a válókeresetet. Közben egyre jobban elfajult a helyzet, édesanyám egyik napról a másikra elköltözött otthonról albérletbe öcsémmel együtt. Nem érdekelte hogy rosszul vagyok, meg hogy mi lesz velünk édesapámmal, ő otthagyott minket egy fillér nélkül, nekem csak az ösztöndíjam volt, édesapámnak nem volt munkája. Apum nővére segített abban, hogy valahogy eléldegéljünk. Aztán megint kórházba kerültem skizofréniával, édesanyámat nem érdekelte, szinte be sem jött hozzám látogatóba, öcsém meg pláne nem. Amikor nagy nehezen kiengedtek húsvétra akkor is nagynéném, apum nővére vitt haza magukhoz. Ha ő nem segített volna nem tudom mi lett volna. Még azon a nyáron sajnos elvesztettem édesapámat. Akármilyen is volt nagyon hiányzik. nem tudtam feldolgozni a halálát. Közben úgy nézett ki jóra fordul a sorsom, megismerkedtem egy aranyos fiúval. Azóta is vele vagyok, a kapcsolatunk eleje nagyon szép volt, aztán szép lassan jöttek a gondok, és tavaly ismét párszor meglátogattam a kórházat. Jött a következő diagnózis: bipoláris kedélybetegség. Még most is sokszor szenvedek és rosszul érzem magam, habár kifelé próbálok erős lenni, de nehéz, nagyon. Szerencsére van munkám, ami lefoglal,de abban a kis szabadidőmben ami van, sokszor letargiába esek, a párom meg nem érti hogy mi bajom van, nem ért meg, mert sosem volt ilyen vagy ehhez hasonló betegsége. Most egy új orvost keresek, mert a jelenlegi hiába van valami gondom a kisujját sem mozdítja, nem próbál új gyógyszert adni meg egyáltalán semmit sem csinál. Hát ennyi lenne az én történetem.
