Többször ijedek meg, mint amennyiszer az valóban szükséges volna. Nem beszélve arról, hogy mérsékét felfokozom. Kis dolgok megijesztenek, nagyobb dolgok meg az őrületbe kergetnek – érzem így. Szükségtelen félelmeim olyan eseményektől is elzárnak, amelyeket az átlagember természetesen él meg, vagy szükséglete van rá ahhoz, hogy megtartsa önbecsülését, presztízsét, emberi mivoltát.

Beijedek, mikor emberekkel teli terembe vagyok kénytelen belépni. Ebben még nincs semmi kivetnivaló, sokakkal előfordul, főleg/mármint ha első alkalom. Új emberek, új ismerkedések és megint egy lehetőség a bemutatkozásra. Az én esetem úgy szól, hogy már fél éve tartozom a terem tagjai közé, és ebből naponta történet, hogy megállok az ajtó előtt, majd többször ismételgetem: „Menj be! Menj már be! Gyerünk, indulj! Butaság, amiért félsz, menj már be! Győzöl, ha átlépsz azon az ajtón! Jót tesz, ha belépsz! Indulj már meg!” Úgy fogom fel, akár egy játszmát.

Néha kikényszerítem magamból, hogy megtegyem. Utána elégedett leszek, mert átélem, mennyire jó, hogy megtettem. Ám van úgy, hogy hiába vagyok már benn, elönt a hőség, kellemetlen érzések tőrnek rám, nem kényelmes már maradnom és csak azon jár az eszem, hogy mikor léphetek le. Legtöbbször visszafordulok. Hazamegyek. Ide a ’menekülés’ kifejezés jobban illene talán. Mért nehéz belépni egy terembe, ahol senki sem ismeretlen, és valójában senki se bánt?

Tulajdonképpen ténylegesen butaság az, amitől félek (bár nem tudom pontosan, mitől is félek vagy kéne félnem), fogalmam sincs arról, mért annyira nehéz belépni egy terembe, hiszen az ember nap mint nap termekbe/szobákba lépked és ajtókat nyitogál. Ráadásul ez a terem az osztálytermem, ahol már mindenkivel beszélgettem. Számomra logikátlan, mért ’kell’ ezzel küszködnöm és éppen ez okból hol butaság, hol nevetséges.

Előbb a lányokat sokkal szebbnek véltem, mint magamat, s ettől voltam kevesebb. Aztán észrevettem, hogy nincs annyi mindenem, mint másoknak, csupán szükségleteimmel vagyok felszerelve. Majd ugyanannyi eséllyel rendelkezve véltem úgy, hogy nem rendelkezem ugyanazon lehetőségekkel, s ezért bár törhetetlen próbálkoztam, előremenetelem keservesen haladott. Azért, amit elértem, megbecsültem, de talán nem eléggé, vagy csak nem fejlesztettem tovább, avagy elfeledtem rájuk emlékezni, nem is tudom pontosan.

De ma értem, nem butaság, hogy azon az ajtón nagy erőfeszítések árán tudok csak belépni. Hanem életem egy olyan fontos részlete, amellyel foglalkoznom kell. Amelyet meg kell oldanom. Szükséges tudom hozzá, hogy mért lehet ez gond. Megtalálnom az okot, hogy aztán megtalálhassam azt, hogyan oldhatnám meg. Nem bújhatok többé előle. Észrevettem, hogy van valami, ami többször beválik.

Rádöbbentem, hogy lefekvés előtt arra gondolok: jaj, holnap el kell indulnom, be kell mennem és végeznem a dolgom –talán azért járom e köröket végig, hogy fel tudjak készülni a holnapra, de ezzel pont az esélyem veszem el. Majd mikor felkelek: be kell mennem, túl kell élnem, el kell indulnom – vehetnéd úgy, késztetem magam, de ellenkezőleg, ezzel csak nehezebbé teszem mindennapjaim. Nálam beválik, ha nem gondolkozom ilyesmiken. Lefekvés előtt szépre, pozitívra kell irányítani a gondolatokat, ez nehéz, de nem lehetetlen. Felkeléskor meg nem szabad megkérdezni, hogy elinduljak-e. Egyszerűen felkelek, nem kérdezek, nem számítok ki semmiféle lehetőséget, elkészülök és elindulok. Nem adok időt és alkalmat magamnak arra, hogy megijedjek, hogy szorongani kezdjek. Erőfeszítés irányítani gondolatainkat, nem lehet a negatív szálakat csak úgy arrébb tolni, beszivárognak. Figyelnem kell a fejemben lévő gondolatokra, hogy ez ne forduljon elő, és egyszerűen el kell hessegetnem azt, ami ártalmas. Mindazt, ami önértékelésem aláássa. Idővel megszoktam, hogy negatív erejű értelmek uralják el az elmém, tehát hozzászokhatok ahhoz is, hogy ezt ne engedjem meg, hiszen egyik sem valóság. Értelmetlenség úgy elaludni, hogy előtte felébresztem félelmeim.

Aztán gúnyolódtak rajtam sokan, ma már ezt nem hagyom, de akkor ez is egy lépés volt oda, ahonnan most annyira igyekeznék kifelé -gondolom így. Kiközösítettként kevesebbet jártam be. Tanulmányi eredményeim jócskán megromlottak. Majd egyenesen féltem már átlépni a küszöböt a terem és a visszavezető út között. Lehetséges, nem akartam vállalni, hogy amivé tettem magam, úgy bántak velem, bizonyosan megpróbáltam elkerülni a fájdalmakat. Nagyrész, a depresszió azért alakul ki, mert az ember elkezd menekülni. Nem akarva vállalni a fájdalmat. Sokszor olyanokat szerettem, akiket tévesen ítéltem meg, s lettem időről – időre áldozat. Ma ki nem állhatom ezt a szót: áldozat és el sem tudom képzelni, hogy lehettem az. E bekezdés most olyan lett, mintha minden az én hibám volna, ám tudom, ezt sem szabad hinnem, nem is teszem, csupán annyi tény, a folyamatokat ma már én folyásolhatom be, ma már tényszerűen az enyém, amit ’főzök’. Sokat rótt szociális hátterem és nevelésem rajtam. Hogy már nem vagyok kisgyerek, választani tudok, milyen akarok lenni, mit elfogadni és megtagadni, reálisabban megítélni, mennyire vagyok jó, avagy rosszabb. Gyerekként azonban nem volt erre lehetőségem.

Ma oda fajult, hogy a küszöb már nem egy terem és a hazaút választóvonala. Sűrű, hogy az utcára sem tudok kilépni. Kívülállóként olyan beütésű ez, mintha félnék az emberektől, de én ezt túlzásnak vélem. Másként fogalmaznék. Sokkal inkább igaz, hogy mérlegeléseiket, hozzáállásukat nem tudom elfogadni, s hogy nemigen akarok közéjük tartozni, a társadalom részét képezni. Csalódtam. Társadalom.. sokkal többet el tudna érni, mint amennyit ma látni belőle, nagyobb erővel rendelkezik, de butaságokra fecsérli, vagy éppen semmire. Bár vannak csodák.

Az ember intelligens, dönteni tud, hogy boldog akar lenni. Elégedjek meg azzal, hogy van tető a fejem felett, és egészséges vagyok? Nem tudok. Ez számomra túl kevés.

Bíznom kell magamban. Abban, hogy elhatározásom végig kitart. Nehéz helyzet, mert lelkem nagyobb része nem akarja magát kitenni a rám váró viszontagságoknak. Csak egy szikra szólalt meg bennem. De hát, ha mások nem is, legalább az ember maga vegye észre, ha teste és szelleme segítségért kiállt. Legnagyobb ellenségem a saját gondolataim. Talán neked is. Olyan fogalmakat takarnak, amelyek töltve vannak fájdalommal és dühvel, és amelyek által egyre kevesebbé válok önmagam számára. Egyfolytában azt keresgélem, mért élek, mért létezem, mi az értelmem és nekem is juthat-e fontos feladat, s megszeret-e valaki. Ezekre keresni a választ azonban önmarcangolás. Egy depressziós ember mindig arra jut, hogy egyedül van. Figyelnem kell minden gondolatom. Uralkodnom szükséges rajtuk, különben felemésztenek. Észre sem veszi az ember, hogy éppen negatívra gondol, ha elfelejt figyelni.