Azt gondoltam a vonzás hatalma majd mindent megold. Vagy a pozitív gondolkodás alapja. Tévedtem.

Hiába értékeltem mindennap a madárcsicsergős reggelt, vagy a nap sugarait az arcomon, vagy a 3 éves keresztlányom mosolyát és ölelését, az sem segített.

Én csak kiírom, mert nem tudom, és nem is akarom senkivel megbeszélni.

Szóval beismerni hogy tényleg van bajom, és tényleg segítségre szorulok, 5 évembe, 1 nagy szerelembe és néhány jó barátba került. Kihagyásokkal, de sűrűn 3 évig jártam egy nagyon jó pszichiáterhez. Csak súlyos depressziósnak diagnosztizált. Idén januárban azt mondtam neki jól vagyok, minden oké. Pedig nem volt. Csak már untam, már elegem volt, nem volt kedvem már járni, és enni a gyógyszereket. Majd én megoldom egyedül, gondoltam. Rosszúl gondoltam. Nem megy egyedül. Júniusban újra elmentem. Három év alatt sosem beszéltem neki dühkitörésről, vagy sosem adtam elő magam úgy, hogy azt gondolta volna, hogy ez súlyos. Mert egyszerűen nem tudom, tudtam felfogni, hogy beteg vagyok. Ez semmi, ez csak a vonzás, vonzom a szart, ezért vagyok levert, ezért sírok vagy épp nevetek, ez okozza a hangulatváltozást, ettől kapok dührohamot, ettől van bűntudatom, ezért vagyok teljesen ellentétes, ezért mondok hol igazat, hol hamisat… és mind ezekért nem tudok egy normális kapcsolatot sem kialakítani. Semmilyet. Se barátit, se párkapcsolatit… de ez nem a vonzás hatalmától van. Beismertem. De még most is azt mondom, nem vagyok beteg. Nekem nincs semmi bajom. Az orvosom szerint van. Én is beletartozom abba a 2-3% ba. Szerinte ez borderline. Most gyógyszeres kezelésen vagyok. Nagyon jó orvosom van. A fél fizetésem elment rá mindig, de biztosan megéri.

Nagyon nehezen ismerem be azt, hogy van valami bajom. De már meguntam. Évek óta hirtelen hangulatváltozás. De ezek időszakosak. Nem mindennap jelentkeznek a tünetek, és nem az összes. Van hogy zabálok, de mindent. Van hogy napokig semmi, vagy épp rendesen étkezem. Van mikor mosolygok, de van mikor napokig siva kelek, sirva fekszem, elbőgöm magam a melóban. Van mikor szeretek mindenkit, olykor meg gyűlölöm őket. Vannak a dűhrohamok, mikor falba verek, tépem a saját hajam. Van mikor teljesen nyugodt vagyok. 5 éve nem alszom rendesen, ez is, hol sikerül, hol nem, de most vagy 1 hónapja sosem tudok elaludni, ha meg sikerül, akkor meg elalszom, és elkések a melóból. Unott napok, dekoncentráció, a leszarom mi hogy alakul érzés, semmi szexuális vágy… az érzés, hogy néz valaki állandóan, kissebb halucinációk, mintha lenne itt valaki, de mondjuk ezeket csak az őrangyalomnak tudom be. De most már elég. Bevallom, ez nem természetes. Főleg nem 21 évesen…

Szóval most doki, meg gyógyszerek. De nagyon nem változott semmi. Sosem segítettek a gyógyszerek.

Én élni akarok, nem akarom megölni magam. Eljátszok a gondolattal, de megtenni nem tudnám, mert gyáva vagyok! Régen volt célom, ma már nincs. Majd alakul, nem?

Nah mindegy. Csak leírtam. Majd biztos irok még. Azért végülis jól esik az embernek hogy ha ezt leírhatja. Jobb mint a jegyzettömb. Ezt legalább el is olvassa valaki.

Sziasztok.