Mivel fiatal vagyok (23) sokan a közvetlen környezetemben csak kifogásnak és szánalmas panaszkodásnak élik meg azt amiben vagyok.Kivül álló szemmel persze én is irigyelném magam..pff

16 évesen volt már 1 gyógyszeres ijesztésem amivel azzal, hogy anyámat felébresszem volt a cél erre közölte, hogy ez után nem visz haza, majd megyek apámhoz. 3hetet voltam pszichiátrián és bár nagyon nem akartam ott lenni az elején, végül kijönni nem akartam. Anyám nyomására szét is mentem azzal a sráccal, aki végett a konfliktus elkezdödött. Éltem apuéknál 7 gyerek mellett nem volt maradásom aztán kollégium. Aztán anyám költözött és költöztem vele. 18 évesen nagy szerelem, 2 év együtt, vége =depresszíó stb stb..

Most kb 2 hónapja nem alszok, elöször azt hittem azért mert az ágyam kényelmetlen. Imádttam főzni, pedig egyedül élek és itt a gond, hogy egyedül 2 éve egyedül. Most nincs étvágyam és nem is főzök semmit bár, éhség érzetem van, de nem érdekel mit viszek be táplálék gyanánt. Bár ennek anyagi oka is van. Felső oktatásban tanulok a pláne, hogy tanulok pszichológiát és krizís intervenciót, tetézve azzal, hogy gyerekekel foglalkozok. Talán így még rosszabb is, hogy tudom, depresszíós vagyok! Lehet ezt bárkinek magyarázni? A “jaj de jó Neked, hogy egyedül vagy” stb stb. Marhára jó, hogy nincs kihez szólnom és bár sokáig próbálkoztam anyámnál, de más világ és mivel felnőtt vagyok neki már nem dolga velem kacsolatot létesíteni és legalább meghallgatni. Az anyagiakról nem is beszélve…

A srác akivel együtt voltam 16-17 évesen minden tiltás ellenére, nagyon jó barátom lett az elmúlt 1-2 évben. Márciusban meghalt és nem tudom felfogni. Párkapcsolati szinten meg jó ideje nincs változás, ennek is oka a nem egyszerű csalodásom a nagy szerelmemben akivel végül bíróságra járunk a zűrös viszony végett.

Nem rég találtam elfekvőben 1 üveg frontint, amit szépen el is szoppogattam 2 hét alatt. A másik, amit én magam is nagyon elvetek, hogy hajlamom van az alkoholizmusra. Nagyjából az összes barátommal összevesztem és haragszanak rám, úgy érzem senki nem ért meg és senki nincs mellettem. Kicsúszott a lábam alól a talaj. Nincs motivácóm nincs reményem semmi ami előre vinne. Pedig nem ilyen voltam/vagyok, de most sírásból, fekvésből állnak a napjaim. Nem tudom kihez forduljak, hogy ki segítene. Vagy csak ne lennék céltábla és ne oktatnának ki.

2 hete erősen forognak a gondolataim kötél, penge és gyógyszer körül. Múlthéten volt a szülinapom és ezzel az álommal ébredtem, hogy felkötöm magam. Felesleges és nyüg vagyok, anyámnak is és csak azt hallgatom hogy mindent értem tesz. Mekkora  nagy mártír, pedig senki nem kérte. Biztos így van ha Ő mondja. Azért taszít és rúg a lelkembe, nem?

A fogalmazás összevisszaságáért és a trágár szavakét sorry

Riri