Az idei Lelki Egészség Világnap alkalmával sajtótájékoztatót tartottak a szakma képviselői a Nyírő Gyula Kórházban. Az eseményre meghívták Oravetz Dániel festőművészt, aki tizenhárom éve mentális betegséggel él együtt. Az alkotót elkísérte felesége, Kulcsár Teodóra, akivel erőt, optimizmust és hasznos tapasztalatokat közvetítettek a mentális betegséggel élő emberek és az egész társadalom számára. Őszinte, reménytkeltő szavaikat örömmel osztjuk meg a Várószoba olvasóival.

„Amikor itt beszélek, egy közösséget képviselek: a lelki problémával élő emberek közösségét, akik ugyanolyanok, mint a többi ember, tele szeretettel, célokkal és vágyakkal, többek között aziránt, hogy hasznos tagjai legyenek a társadalomnak” – szólt Oravetz Dániel az egybegyűltekhez.

A művész saját történetét, és főleg az ezzel kapcsolatos meglátásait írásban is megfogalmazta, melyet teljes terjedelmében adunk közre:

“Gondolatok a lelki egészség világnapján – avagy a tapasztalati szakértő válaszol.

Ez a történet is egy lelki traumával kezdődött. Egyik héten még, mint csodagyerek koptattam egy egyetem lépcsőit. S néhány hét leforgása alatt a mentális betegséggel élők világában találtam magam. Ma – több, mint tíz év távlatából – ha visszaemlékszem a kezdetekre, még mindig felkavarodik a lelkem… S ha arra gondolok, hogy jelenleg Magyarországon minden harmadik ember valamilyen lelki problémával küzd, akkor még jobban összeszorul a szívem…

Amikor először orvosi segítséget kértem és kaptam, nem gondoltam, hogy azután jön csak a neheze. Számos kihívás előtt álltam én magam és a családom, szeretteim is. Szembesülnöm kellett a megváltozott élethelyzetemmel, s mélyen megsebzett lélekkel – mintha évekig távol lettem volna – tértem vissza a megszokott környezetembe.

El kellett fogadnom, hogy nem bírom úgy a terhelést, mint korábban és hogy sokkal lassabban megy a mindennapi teendőim elvégzése is. Akkor még nagyon érzékenyen érintett, hogy úgy gondoltam, kis városunkban mindenki engem figyel és ujjal mutogatnak rám.
Legbelül rengeteget vívódtam, hogy mi lesz velem… Úgy éreztem, hogy romba dőlt egész addigi életem… Ám abban biztos voltam, hogy nem adom fel!

Ma – több, mint tíz esztendővel az első epizódom után – kitűztem magam elé a célt, hogy segítek az embertársaimnak, a sorstársaimnak abban, hogy élhetőbb életük legyen a lelki betegségekkel együtt.

Esetemben betegségem jellege miatt meg kellett tanulnom együtt élni azzal a tudattal, hogy ez egy életre szóló küzdelem. Olyan ez, mint a diabétesz, kis kivétellel végig kíséri a beteg egész életét. Különösen nagy nehézséget jelentett, hogy sokrétű és szerteágazó lelki problémákkal kellett megküzdenem. A hallucinációktól kezdve, a pánikon át a depresszióig, majd az azt követő kiégésig sok mindenből jutott egy kis ízelítő.

S most, túl több epizódon, megtanultam együtt élni a betegségemmel, s azon vagyok, hogy hasznos tagja legyek a társadalomnak. Festményeket festek, és mellette folyamatosan írunk feleségemmel, különböző kéziratokon dolgozunk.

Célom, hogy mindazt a tapasztalatot és tudást, amire az elmúlt években szert tettem, megosszam a közösséggel. Ezért is kezdtünk bele párommal egy módszertani kézikönyv megírásába, ami terveink szerint még idén megjelenik.

A felnőtt ember hitem szerint onnan ismerszik meg, hogy képes felvállalni önmagát úgy, ahogy van. Képes felelősséget vállalni saját életútjáért. Ezt teszem én is, és köszönöm mindazoknak, akik velem, velünk vannak ezen az úton. Azt nem ígérem, hogy nem lesz rögös, de bízom benne, hogy annál felemelőbb lesz. Hiszem, hogy mi, lelki problémával élő emberek ugyanolyan tagjai vagyunk ennek a társadalomnak, mint bárki más. S ha a közösség is úgy akarja, akkor élhetünk egy élhetőbb, emberibb életet a társadalmi struktúra hasznos tagjaiként.

Egy valaki által viccnek szánt történet jut most eszembe, ami talán nem is annyira vicces, ezt döntsék el Önök: Valamiben mindenki zseni, de amennyiben egy halat egész életében az alapján akarunk megítélni, hogy miként tud fára mászni, akkor a hal egész életében bolondnak fogja érezni magát…”

Nem kell a stigma, lehetséges a boldog élet

A festőművész és felesége kifejezték: azzal a céllal jöttek el a rendezvényre, hogy feloldják a stigmát, amitől annyi éven át maguk is szenvedtek, és megmutassák, hogy igenis együtt lehet élni akár súlyos pszichiátriai kórképekkel is úgy, hogy közben az ember hasznos tagja a társadalomnak.

Teodóra megerősítette: azért vállalják fel ország-világ előtt férje betegségét, hogy hitet és reményt adjanak a többi érintett embertársuknak és hozzátartozóiknak. Amennyiben a mentális betegséggel élő emberek szerető családdal és nyitott környezettel rendelkeznek, a mindennapokban ők is boldogok lehetnek, munkát vállalhatnak, és ugyanolyan életet élhetnek, mint bárki más.

„A betegség sok nehézséget gördít az ember életútjára, de sok pozitív hozadéka is van” – mondta Teodóra, majd ezek közül kiemelte, hogy ők például számos segítőkész, jószándékú és professzionális orvossal és szakdolgozóval találkoztak az egészségügyi ellátórendszerben, akikre mindig számítani lehet. (Ezt Dániel is megerősítette, mint elmondta, sehol annyi szeretettel és segítő szándékkal nem találkozott még, mint a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban orvosai, többek között jelenlegi kezelőorvosa, dr. Englert Tímea részéről, és hálás a pszichiátriai szakmának azért is, hogy ezen a rendezvényen ezzel az üzenettel megjelenhetett.) Ezen kívül a mentális betegséggel élő emberek rendkívül érzékenyek és kiemelkedően kreatívok, így Dániel is, aki egy egészen más irányba tartó pályakezdés után művészi hivatást választott, azóta festéssel, írással, alkotással foglalkozik, ezeken a területeken képzi magát. Úgy érzi, amellett, hogy megtalálta azt a tevékenységet, amely boldoggá teszi és amivel a legtöbbet tudja nyújtani másoknak, egyben kiútra lelt nehéz élethelyzetéből. „Érdemes elindulni ezen az úton, érdemes együttműködni az orvosokkal és a pszichiátriai ellátórendszerrel, mert meg lehet találni a megoldást. Mindenkit arra buzdítunk, hogy ne adja fel” – mondta egy emberként a házaspár.

Teodóra és Dániel azt is elmesélték, hogy miként bukkant elő a betegség az első randevúk témái között. „Dani már rögtön a kapcsolatunk elején közölte velem a diagnózist, így már az induláskor tisztában voltam vele, hogy milyen nehézségei vannak. Számomra ez egyáltalán nem jelentett problémát, hiszen egy olyan embernek ismertem meg őt – illetve akkor még csak sejtettem – akire csak felnézni tudok. Az együtt töltött tizenkét évből egy percet sem bántam meg. Boldog vagyok.” – mondta Teodóra.

A házaspár tapasztalatait nem kizárólag ezen a rendezvényen osztja meg a mentális betegséggel élőkkel és hozzátartozóikkal – ahogyan Dániel üzenetében már utalt rá, könyvet írtak mindazok alapján, amin keresztülmentek. „Szeretetből fakadó segítő szándék vezérelt bennünket, mikor tollat ragadtunk, hogy összefoglaljuk mindazt, amit megéltünk és amire rájöttünk a betegséggel való együttélés kapcsán” – mondta a tapasztalati szakértő. Mentőöv című segítő-kézikönyvük idén december elején jelenik meg. Munkájukat elsősorban sorstársak és szeretteik számára ajánlják.

A cikkhez kapcsolt kép Orabetz Dániel festménye, címe: Isten tenyerében.
Oravetz Dániel festményeit a www.oravetz.hu honlapon lehet megtekinteni!