Ami azt illeti fogalmam sincs hol kezdhetném el.

Az életemben a legnagyobb fordulópont az volt mikor meghalt az édesanyám. Tizenkét éves voltam és ha addig nem is vettem észre a dolgokat amik körülöttem zajlottak akkor ott azonnal minden a nyakamba szakadt.

A szüleim válófélben voltak, persze gyerekkén ebből csak az jött le hogy veszekedtek nem fogtam fel hogy ténylegesen mik mentek a hátam mögött amiket anyukám minden erejével titkolt előttem. Pénzügyi gondok indították a vitákat. A pénzügyi gondokat pedig apám. Utólag tudtam meg hogy mikor 8 éves lettem abbahagyta a munkát. Évekig nem dolgozott rendes állásban csak “vállalkozóként” amiből persze nem lett semmi. Persze ivott is mellette és alig járt haza. Azt hiszem a legrégebbi emlékem ami eszembe jut a gyerekkoromból egy sötét éjszaka. Apám a szobám ajtajában áll és ordibál én anyukám ölében sírok a szoba közepén a földön kuporodva, sötét van és csak a másik szoba fényénél látszik apukám alakja.

Anyukám rákban halt meg, a válásuk legrosszabb pontján amikor rajtam ment a vita. Emlékszem hogy akkoriban anyukámnál voltam elhelyezve. Apám mindent megtett hogy elvegyen tőle. Drága ajándékok , az iskolából kijövet mindenáron azt akarta vele menjek haza. Persze nem akartam. Akkoriban szerintem már éreztem hogy a dolgok hogy állnak…. de naiv voltam. Nem engem akart csak nyerni. Emlékszem milyen volt mikor azt mondtam neki hogy nem megyek vele, nem hiszem hogy elfelejtem hogy nézett rám az iskola ablakon át mikor befutottam. Szimpla utálat. Ezután alig láttam.

Mikor anyukám végleg kórházba került a legtöbb időmet a nagymamáméknál (anyukám szülei) töltöttem. Szerettem ott mert közel voltak a kórházhoz és gyakran be tudtunk menni hozzá. Náluk voltam akkor is mikor meghalt. Tisztán emlékszem arra az éjjeli telefonra, ahogy az előszobában a csukott ajtón keresztül hallottam mi történt. Nem akartam elhinni, azt hittem valami rossz vicc. Mint minden haldokló anyukám is tökéletesen jól volt előző nap. Már nem emlékszem ki mondta hogy utoljára erőt gyűjtenek hogy elköszönhessenek. Még ő aggódott értem hogy romlott joghurtot ettem és fájt a hasam.

Persze minden épeszű ember otthagyta volna a gyereket (engem) egy felnőttel hogy bemenjen a kórházba. De azt hiszem ez volt a pillanat amikor megőrült körülöttem a világ. A nagyszüleim minden szó nélkül fogtak engem és még akkor éjjel bementünk a kórházba. ….. Megnézni a halott anyukámat. (nem tudom leírni se mennyit sírok miközben ezt leírom) Soha soha az életben nem fogom elfelejteni amit láttam. Akár mennyire szeretném. A nagyszüleim ott akkor szerintem kikapcsoltak teljesen…. megértem hiszen a lányuk volt , de lese szarták hogy velem mi van. Sírni se tudtam ott. Csak álltam és vártam hogy megmozdul…..

A következő hónapok maguk voltak a földi pokol számomra. Még fel se fogtam mi történt, de már nekem kellett vigasztalnom a nagyszüleimet a nagynénémet (anyum húga) és mindenki mást. Senki meg se kérdezte én hogy vagyok…. Egy tizenkét éves gyereknek ott sajnáltatta magát mindenki. Alig egy héttel később már a szidás tárgya is voltam. Hogy apámmal együtt mi ketten stresszeltük annyira hogy rákos lett.

Igen tudom hogy ezt őrültség elhinni. De ha valaki napi 10szer a fejedhez vágja és reagálni se tudsz rá sajnos megmarad. Én lenyeltem, elnéztem nekik mert a lányuk volt nem tudom, szerintem itt egy szerüen fel se fogtam mi történt még. Évekig láttam őt mászkálni az utcán más helyében. Annyira sokáig vártam hogy egyszer csak előjön hogy HÁHÁ csak megrendeztük.

A temetése volt az amikor szíven vágott a valóság. Egészen addig csak úgy megvoltam. De amikor odamentünk … Ott ültem az első sorban és egyszerűen csak bámultam a koporsót. És akkor volt életem második legrosszabb élménye. A szertartás alatt (észre se vettem addig hogy ott vannak) egyszer csak felröhögött egy gyerek a háttérben. Mikor hátra fordultam, ott volt a teljes osztályom. Mindenki tanárostól. Sosem voltam egy kedvelt gyerek, ami azt illeti az iskolai éveim 90% csúfolással telt. De az ott…. El se tudom mondani mennyire fájt. Csak arra emlékszem hogy elkezdtem sírni és minden elmosódik.

Természetesen a temetés után apámhoz kerültem. Nem jöttünk ki jól. Sem az újdonsült élettársával. Persze megvolt a tipikus én vagyok a mostoha azt csinálod amit mondok hozzá állás. A tinédzser korom eleje folyamatos szidással veszekedéssel és becsmérléssel telt. Bármit tettem én voltam a hibás a hülye a sorolhatnám. Azt hiszem ekkoriban még próbáltam megoldást találni a gondjaimra. El akartam szökni tőlük.

Mikor előkerült anyukám életbiztosítása a nagynéném (anyukám húga) segített nyitni egy bankszámlát. Tizennégy vagy öt lehettem. Megkérdeztem a nagyszüleimet meg a nagynénéméket is sőt az összes barátomat mindenkit akit csak tudtam. Ott maradhatnék -e egy max két hétig amíg találok egy albérletet vagy bármit. Természetesen nem. A “barátok” ilyen olyan kifogásokkal jöttek. A nagynéméknél nem volt hely. A nagyszüleim pedig: “Szeretnénk így kettecskén maradni”.

Persze a pénz apámnál kötött ki. Gyerek voltam sehová se tudtam menni inkább neki adtam mint hogy az utcára tegyen. Úgy voltam vele majd kitalálok valamit. Az egyetlen akihez akkoriban fordulni tudtam Ili-mama volt. Nem volt vérrokonom , de nekem ő volt az az igazi nagymama figura. Apám kereszt anyukája volt, és sokszor meglátogattuk. Ő volt a legkedvesebb ember akit ismertem anyukám után. Sokszor meglátogattam egyedül. Rendszeressé vált. Benne kapaszkodtam meg. Mikor együtt nevettünk, mikor együtt másztunk be a szomszédos balettiskola udvarára labdázni. Minden rosszat elfelejtettem. Idős volt de iszonyatosan életvidám. Persze túl szép lett volna ha innen jobbra fordulnak a dolgaim.

Alig egy évvel később Ili-mama a nagynénéméknél (apám nővére) meghalt…. rákban. Nem tudtam hogy beteg volt. A nagynénémék is csak azért tudták mert az örökségére hajtottak. Felvitték magukhoz Pestre és aláíratták vele amit ők írtak végrendeletet. Persze viták és gyűlölködések ezreit okozta ez. Apám hónapokon át ordítozott velük a telefonban így a pénz úgy a család. Egyiküket se érdekelt se én se Ili-mama. Csak az a kurva pénz. Az egészből az lett, hogy a gyanú elkerülése érdekében én is bekerültem a végrendeletbe. Nekem egy garázs nekik meg több millió. Mindeközben és kisírtam a szemeimet, a mai napig összerándul a szívem ha eszembe jut. A garázs csak bajt hozott. Kiskorú voltam, én nem adhattam el. Apámnak nem volt joga gyámkodni felettem teljesen a félbemaradt válás miatt. Évekig fizettük utána a dolgokat mire megszabadultunk tőle.

A sok családi gond mellett persze iskolai problémáim is voltak mint minden tinédzsernek. A csúfolások és egyebek nem zavartak már, de két barátom is otthagyott az évek alatt akikre támaszkodni próbáltam. Sosem megoldást vártam tőlük csak hogy legyen kinek elsírni a gondjaimat. Ekkoriban volt hogy először az öngyilkosságra gondoltam. Amúgy is sokat szomorú voltam de ekkor volt hogy meghalt a nagymamám (apám anyukája, a férje meghalt mielőtt születtem). Ő olyan semleges figura volt az életemben. Szerettem azt hiszem de ritkán láttam és nem igazán voltunk közel amúgy sem. A sors fintora hogy öngyilkos lett. Apámék testvér viszálykodása vagy személyes gondok ezekről már nem tudok. Ez volt az amikor rájöttem hogy hatalmas hibák vannak az életemben.

A következő évben sok mindent próbáltam hogy valahogy kitörjek ebből a közegből de hála a kedves és szerető családomnak esélyem se volt rá. Azt hiszem kicsivel a tizenhetedik születésnapom előtt volt hogy elegem lett. Elegem lett hogy minden irányból csak szidnak és csak a rosszat kapom. Rácsaptam az ajtót a nagyszüleimre. Szememre hányták hogy nem látogatom őket eleget, mikor ők felhívni se voltak hajlandóak. “Nem szeretnénk ha apád venné fel vagy az a nő” volt a kifogás. Elegem lett, mindenhonnan csak a rosszat kaptam felálltam és kisétáltam az ajtón. Az ajtóban közöltem velük hogy ha hiányzom nekik majd felhívnak. Azóta nem kerestek.

A legnagyobb gondom viszont az volt hogy ezt apámmal nem mertem megcsinálni. Tőle mindent lenyeltem mert akkor előbb megunta a kiabálást. Rám ragadt ez a viselkedés ahogy telt az idő. Menekültem a valóság elöl. Tudom így utólag hogy ha akkoriban kiállok magamért …. de nem volt életkedvem se a veszekedésekhez. Elmenni nem tudtam. Nem volt hova, kihez. …… Bezárkóztam minden nap a szobámba amit hazajöttem, az életem felét a gép előtt éltem le. Amíg a filmeket néztem vagy játszottam nem létezett más világ… ott nyugalom volt.

Eltelt annyi idő…. észre sem vettem hogy magamat is átvertem ezzel a hamis valósággal. Huszon hat éves vagyok és az elmúlt egy évben eszméltem rá hogy nem változott semmi. Napokat sírok a múlton miközben porcelán álarcként csillog a hamis mosoly az arcomon. Tavaly tavasszal egy nap kiborultam a munkahelyemen…. Szar meló volt egy tescoban. Másra nem telt az önbecsülésemből …. munkát keresni se mertem évekig attól félve hogy nem tudok majd nemet mondani apámnak ha el akarja venni a pénzt. Szar munkahely volt fizikailag is kikészültem és nem bírtam tovább elsírtam magam a mosdóban. Akkor ott azt hittem segítséget kapok mikor nagy nehezen elérték hogy elmondjam egy orvosnak. Ennél jobban nem bántam meg semmit azóta. Mentővel vittek be a pszichiátriára … ugyan ideges voltam azt reméltem végre valaki ha kell erővel kiszedi belőlem a gondjaim okát és segítenek…. Egy hétig voltam bent….Ezalatt senki meg se kérdezte mi van velem. Etették a gyógyszereket és kész semmi beszélgetés semmi. Nem vagyok hülye felfogtam hogy mindenki leszarja mi van velem. Felvettem újra azt a szép porcelán maszkot és hihetetlen hogy elhitték hogy csak “munkahelyi stressz” okozta és egy hét pihi elég volt. Majdnem lebuktam apámék előtt is …. nem tudja mindezt és nem is kell neki. A végered,ény egy újabb őrült vita lenne és ehhez nincs már energiám.

Arra jó volt ez a hercehurca hogy fél évig viszonylag nyugalmas magányban éltem. Csodával határosan apámék külföldre mentek dolgozni. De persze egyszerűbb volt menekülnöm és szó szerint bezárkóztam.

Hetente talán kétszer mentem ki a lakásból. Tudom hogy sok mindent csinálhattam volna de akkor tavaly ilyenkor nem volt mentális kapacitásom túllépni a tényen hogy egyedül vagyok és az egész világ telibeszarija hogy élek-e. Amíg másra figyeltem nem a rossz dolgokon járt az agyam.

Valamikor idén februárban történt aztán. Sikerült annyira megnyugodnom a magányban hogy először újra megpróbáltam tenni valamit. Fogalmam sincs hogy de szereztem egy állást. Jól fizet és irodai munka ami tényleg a szakmám is. Madarat lehetett volna fogatni velem. Azt hittem elértem a gödör alját és innen csak felfelé mehetek. Fél évig bírtam az álmodozást. Újra torlódnak fel a gondjaim és nem hiszem hogy még egy visszaesést kibírnék. Egyedül nem. Nem kérek sokat csak valakit akinek a vállán kisírhatom magam. Nem akarom hogy ezek a gondolatok erőt vegyenek rajtam.

De már nem tudom hogyan tudnék bárkiben is megbízni, annyiszor szúrtak hátba annyian röhögtek ki mikor segítséget kértem. Hogy tudnék bárkire jó benyomást tenni ha gyűlölöm saját magamat. Itt vagyok Huszon hat éves felnőtt nőként egy halom káosz vagyok. Képtelen vagyok megszólalni élőben, az interneten meg azt is elhordom a sárga földig aki csak egy rossz szót mond. Elbasztam a tinédzser korom, nem jártam el sehova, nem voltam szerelmes még a csókig se jutottam el. És a stressztől csak eszek akkor is ha tudom hogy nem kéne. Menekülök ezekhez az apró örömökhöz….

A legjobban az fáj hogy tehetséges voltam , imádtam rajzolni de évek óta hozzá se nyúltam. Elhittem másoknak hogy időpazarlás és hogy nem vetem észre hogy aki lehordta a rajzaimat csak féltékeny volt.

A mai napig tudom hogy jók, nem mesterművek de lett volna hova fejlődnöm. Okos voltam angol mellett japánul is beszélek. Annyi minden érdekelt. Hogy jutottam én ide, hogy lehettem ekkora barom.

Annyira fáj hogy egyszerűbb lenne véget vetni ennek mint helyrehozni. Azt se tudom hol kezdjek neki.

De egyedül nem megy.

Valaki segítsen ………..