A betegség, az ebből fakadó magány, másság elfogadásáról szólt dr. Piczkó Katalinnal készített cikksorozatunk első része. A feladat különösen nehéz lehet akkor, ha nem csupán saját érzéseinkkel, hanem környezetünk ellenérzéseivel is meg kell küzdenünk.

Leginkább (bár nem kizárólag) gyermekek körében fordulhat elő, hogy krónikus betegséggel együtt élő társuk, esetleg a betegség tünetei együttérzés vagy elfogadás helyett ellenérzést, kegyetlen viszonyulást eredményeznek. Mit lehet ilyenkor tenni?

Jó eset, ha a másságát ilyen módon megélni kényszerülő gyermek/serdülő – vagy akár felnőtt – mellett vannak olyan emberek is, akik feltétel nélkül szeretik, és akikben teljesen megbízik. Az átélt sérelmek kibeszélése önmagában gyógyít, és nem árt segítséget sem kérni a végső megoldás kidolgozásában.

Pillantsunk a jelenség mögé!

Piczkó Katalin arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenek előtt érdemes lehet elgondolkodni, vajon a krónikus betegségen kívül van-e más olyan jellemzőnk, ami miatt bűnbakká váltunk az adott helyzetben, környezetben. Néha valóban elég a másság ahhoz, hogy a többiek negatívan viszonyuljanak az emberhez, de az is előfordul, hogy az ellenségeskedést elviselő fél sem egészen olyan a környezetével, amit saját maga számára elvár. Először tehát érdemes mindig saját magunkon is elgondolkodni, de nem bűntudattal vagy önváddal, hanem racionálisan: „vajon én másoknak milyen tükröt tartok a kapcsolataimban?”

Az is lehet, hogy önbizalomhiány miatt valaki áldozati szerepet sugároz magáról, és ezzel „vívja ki” a többiek negatív viszonyulását. Egy krónikus betegség fel is tudja erősíteni ezt az áldozati szerepet az emberben. Ilyenkor az érdekérvényesítésen kell dolgozni – amelynek nagyon fontos eleme, hogy ki merem mondani az érzéseimet, a kérdéseimet és kommunikálok a problémáimról.  Ahogyan erősödik érdekérvényesítő képességünk, már el is kezdünk kikerülni az áldozati szerepből. Minél inkább felvállalom magam,  annál kevésbé leszek áldozat – mondta a szakértő. Néha ennek a folyamatnak a kommunikációs része könnyebben tanulható, ez azonban visszahat a belsőre – az önbizalom érzésére. Van olyan, hogy kívülről tanulok meg valamit, ami ugyanakkor, idővel belülre hatóan is megerősít. Ez még felnőttkorban is megvalósítható.

Nem mindegy, milyen kritikát kapunk

Ha sok az indulat, a minősítés abban a kritikában, ami felénk érkezik, az valószínűleg nem rólunk szól, hanem arról, aki mondja. Amennyiben az ilyen kritikát megfogalmazó személy vezéregyéniség, akkor alakulhat úgy egy adott közösségben az egész csoportdinamika, hogy mindenki a felénk áradó negatív viszonyulást követi. (Pl. Legyek ura). Ilyenkor egyrészt vegyük észre, hogy a dolog nem rólunk szó, ne vegyük magunkra, másrészt gondoljuk ki, hogy miként, milyen módszerrel lehetne az adott helyzetet a legjobban megoldani. Érdemes megbeszélni a konkrét problémát szeretteinkkel és akár tanácsot kérni, hogy mit tehetnénk.

(RA)