Sziasztok! Szeretnék megosztani egy írást ami a bennem lévő érzéseket,gondolatot tükrözi,és ez mellett egymagam próbálom magam a jó irányba is terelni,de néha nem minidig könnyű. Nehezen osztom meg az érzéseimet így inkább leírom. Pánik betegségem is közre játszik a kapcsolatok kialakításában.
És ahogy itt böngésztem és néztem a fórumokat remélhetőleg egy két tanácsot is kapok, vagy hasznos gondolatot. Nem történetről van szó hanem inkább zavartságról,ami a betegségemet is kihozza,legalábbis úgy érzem. És saját erőmből be kell hogy lássam nem egyszerű.
Van olyan pillanat az ember életében mikor egyedül van és végig tudja gondolni az eddigi életét,és a benne lejátszódó érzéseket,gondolatokat!
Néha talán tényleg mégsem ártalmas az egyedüllét és egy kis magány…
Végig pörgetni magadban hogy mi az amit magad mögött hagytál,mi az amiben élsz, és mi az amiért előre haladsz és elszeretnél érni. Bár igaz az hogy e téren mindenki saját maga felelős hogy is alakítja az életét,érzeleméit, boldogságát. De azt be kell látni hogy nem mindig egyszerű…
Van hogy úgy érzed örök harcban állsz még saját magaddal is,próbálsz tenni ellene,de nem mindig tudod a helyes lépést megtenni… Tudod és érzed hogy boldog vagy,de mégis jön egy vihar és ahelyett hogy elbújnál a villám és az eső elől,inkább tovább járod az esőtáncot… Ezekben a pillanatokban miért nem tudunk a napsütésre gondolni… miért buzdítjuk tovább a vihart hogy romboljon,ahelyett hogy ,,süss fel Nap,, -ot énekelnénk….
Ha jobban belegondolunk gyermekkorunkban még egyszerű is volt, az óvodában kinn játszottunk jött az eső, bementünk a terembe és bentről énekeltünk és türelmesen vártunk hogy elcsendesüljön a vihar, és igen sikerült mert kisütött a Nap és újra kinn lehettünk a szabadban! Gyermekként minden egyszerűbb volt,nem tudni azt hogy mit is jelent a Gond,Szomorúság és sírni is csak azért sírtunk mert elestünk és megijedtünk és lett egy bibink is… De ahogy cseperedik az ember úgy egyre jobban szembesül az igazi élettel. És tényleg észre sem vesszük de már fel is nőttünk, már csak emlékek maradnak és felnőttként a saját életed éled .
Mindennap felkelsz és elmész dolgozni, mert ez az élet rendje, és ha még szereted a munkád, akkor mondhatjuk részben azt hogy kevésbé érezzük monotonnak. Azt a gondolatot hogy csak azért csináljuk,mert meg tudjunk élni a mindennapokban és anyagilag ne érjen gond és a jövőt is tervezzünk… de lássuk be igen ezért kell csinálni!De magunkban mégis úgy kéne rá gondolnunk és úgy éreznünk hogy azért csináljuk és azért ez az élet rendje, mert mi is magunk köré családot szeretnénk és a jövőt kiépíteni,azért dolgozni hogy megteremtsük a házat, lakást, ha esetleg luxus dolgot venni akkor is tudjuk hogy megcsináltuk segítség nélkül és büszkeség töltsön el minket.
Viszont ha mellettünk van az a társ aki ebben még nagyobb pluszt éreztet, akkor fél sikert és boldogságot érezhetnék,mert olyan ember van mellettünk akit szeretünk és viszont szeret,együtt hajtunk, közös erővel teszünk véghez az életben tetteket. És az a legfontosabb hogy nem én és nem ő, hanem hogy MI! De persze a kapcsolatot boldogságban is meg kellene tudni tartani,talán ami nem minden esetben egyszerű. Érzed hogy igaz társra leltél mégis van olyan pillanat amikor letudunk rombolni minden szépet… nem gondolkozunk és cselekszünk a helyzetnek megfelelően, csak később jövünk rá hogy nem ez lett volna a normális… boldogságra vágyunk,de képesek vagyunk pillanatok alatt eldobni… miért van az hogy vita közben köd van előttünk és nem látjuk hogy a társunk,párunk,szerelmünk van velünk szemben… nem gondolunk arra hogy abban a pillanatban mi az amit elveszíthetünk! Szokták mondani hogy nem mindig minden egyszerű, és sajnos van egy ösvény amit ki kell taposni, de miért van ez, mi lesz ha kitapostuk… Talán nem is kellene ebben gondolkodni,csak mindig érezni a biztosat,hogy igen boldogok vagyunk,szeretjük egymást,itt vagyunk egymás mellett,kéz a kézben járunk,ölelkezve alszunk el,és a jó éjt puszival zárjuk le a napot,teljes vállszélességgel támogatjuk és állunk párunk mellett,és tudni azt hogy milyen embert ismertünk meg, és miért szerettünk egymásba, és miért tartunk ott ahol tartunk!Ezt kellene minden pillanatban látnunk amikor párunk szemébe nézünk! De talán erre a lehetséges válasz az hogy bármi is történik tudnunk kellene nem kifordulni önmagunkból és a helyes utat választani! És a viharban is a boldog pillanatokat előtérbe helyezni, mert az a fontosabb, érezni még akkor is hogy mi az igazi lényeg az életünkben. Folyton változunk,csiszolódunk a kapcsolatokban, törekszünk azért hogy a megérdemelt életet teremtsük meg. És sajnos nem mindig tudjuk azt hogy hogyan tudjunk segíteni egymásnak, nem azért nem fogadunk el segítséget mert az gyengeségnek számítana, hanem mert magunk sem tudjuk hogy akkor mi is lenne az igazi segítség…
A Család ugyan úgy egész életünkben mellettünk van,de nem biztos hogy mindig időnk is lesz rájuk,mert nekünk is meg kell teremteni a saját kis fészkünket, és azt a tudást használni amit a tőlük kaptunk, megmutatni szüleinknek hogy nekik köszönhetően milyen emberré váltunk! Még ha nem voltunk probléma mentes tinik… De az biztosan érezhetjük hogy a családunk örök támogatást nyújt, szomorú pillanatainkban OTTHON az igazi búvóhely. És akkor a legboldogabbak ők is mikor látják és érzik hogy mi magunk mennyire vagyunk boldogok az életben.
Nem mindig tudunk időt szakítani az igaz barátokra, vagy azért mert messze mentek vagy mert éppenséggel nem mindig jó az időpont, de őrölünk annak ha mégis sikerül találkozni velük és abban a pillanatban kikapcsolunk,vidámak vagyunk,megosszuk egymással hogy mi történt velünk az elmúlt időkben ,mert a barátok is a boldogsághoz vezető út az életben.
Magunk kell hogy változtassunk, saját önerőnkből! Nekünk kell megtenni minden egyes lépést hogy az élet igenis normális legyen! Helyesen cselekedni,mert mindenki tudja hogy mit is szeretne az életben minden téren elérni. És ha sajnos betegséggel kell együtt élnünk vagy esetleg egy életre szóló anyagi teherrel,akkor is tudnunk kell magunkban hogy a Nap kifog sütni,bárhogy is alakuljon tudnunk kell hogy a boldogság és a mosoly ami az igazi és őszinte dolog az életben. Tudni kell úgy élni, hogy lehet felhő de bizakodónak kell lenni és leginkább hinni kell abban hogy eltűnik a fejünk fölött a vihar, de amíg ott van addig is önmagunk kell hogy maradjunk és körbe néznünk hogy milyen fontos emberek vesznek körül,akikre mindig számíthatunk. És talán azért jó hogy leüljünk egyedül a gondokkal… gondolatainkkal hogy rájöjjünk arra hogy változtatnunk kell és tenni azért hogy tényleg süssön a Nap! Mert igenis ettől másabb az élet, életünk során így is találkozunk elég sokszor nehéz pillanatokkal,csalódással,szomorúsággal,betegséggel de az erőt magunk teremtjük meg hozzá, hogy ne legyünk elnyomva bármilyen nehéz is a szomorú helyzetben.
Ha belegondolunk hogy szüleinkhez,barátainkhoz hányszor fordultunk nehéz pillanatainkban,és hányszor volt úgy hogy talán pont rosszkor is, mert akkor nekik is benne volt az életükben a gond, de mégis abban a pillanatban és időben ha rájuk támaszkodtunk erősek voltak és a saját problémáit félretették azért hogy rajtunk mosolyt lássanak!!!
Csak saját magunkban van meg az erő ahhoz hogy úgy éljünk ami tökéletes számunkra,és magunk miatt csináljuk,alakítjuk úgy hogy tényleg az mondjuk hogy rendben van minden és igen boldog vagyok! Legyen ösvény vagy rögös út… de eljön az idő mikor rájövünk hogy kitapostuk, megjártuk és innentől kezdve már csak az egyenes utat választjuk és igen szembenéztünk mindennel,most már jöhet a Nap!! És mikor öregségünkre tudjuk hogy lepörög a film és a végéhez érünk őszinte tiszta mosolyt csaljon az arcunkra minden emlék… és igaz: Minden ember tudja hogy min megy keresztül, és tudja hogy hová tart…
