Körülbelül tavaly októberben tudtam meg, hogy borderline vagyok. Hatalmas ütésként ért. Annyira -régen nem érzett- labilissá váltam, hogy majdem eldobtam magamtól mindent, amiért addig éveken keresztül küzdöttem. Valami nem stimmelt azzal a terápiával… Ennek nem szabadott volna megtörténnie…

Gyerekkor: Borderline szülők, alkoholista apa, az összes feszültségét kifelé toló, nyugalmat, biztonságot nyújtani képtelen anya. Állandó szorongásban telt a gyerekkorom, de sokáig azt hittem, boldog volt. Nem voltam még 10 éves, amikor elváltak. Apu megszakította velünk a kapcsolatot, anyu pedig rám szállt. Bármi feszültsége volt, azt rajtam vezette le, folyton csak szidott. 14 évesen kezdődtek az öngyilkossági gondolataim. Azt hittem, ez természetes, mert valóban értéktelen ember vagyok, hiszen anyám mindig ezt mondta, apámnak pedig nem kellettem.

Kb. 18 évesen elkezdtem dadogni. Mondtam anyunak, hogy nagy baj van, azt mondta ne beszéljek és kész. Úgyhogy nem beszéltem. Az akkori barátnőktől is segítséget kértem, de kinevettek, elfordultak tőlem. Hatalmasat csalódtam az úgynevezett “barátságban”. A dadogás kb. 23-24 éves koromra múlt el, nem tökéletesen. De akkoriban kezdett el javulni anyuval a kapcsolatom. Egy pszichoszomatikus betegség kezdett kialakulni, a Crohn. Úgy látszik, anyunak ez volt a fordulópont. Azt nem mondom, hogy tökéletes köztünk minden, de valószínű, hogy alapdolgokra ezért vagyok képes.

Legelőször kb. 27 évesen vergődtem el valahogyan a pszichiátriára (vagyis 6 éve). Úgy éreztem nem bírom tovább, képtelen vagyok folytatni. Mindennap sírtam. Félrediagnosztizáltak: enyhe depressziót és szociális fóbiát állapítottak meg 5 perc alatt, lényeges dolgokra rá se kérdezve. Gyógyszereket kaptam, és akkor kezdődött el rendeződni az életem. Végre könnyebben viseltem a napi stresszt. De ez nem jelenti azt, hogy minden rendben volt. Párkapcsolatot soha nem voltam képes kialakítani, noha végre rendszeresebben dolgoztam, egy-egy munkahelyen pár hónapnál nem bírtam tovább.

Végül, tavaly szeptemberben elmentem az új pszichológusnőhöz, akit ajánlottak a szakrendelésen. Az volt a panaszom, hogy nem javulnak a dolgok, semmi reményem arra, hogy jobbra fordul az életem, már a gyerekvállalásról is lemondtam, és állandóan szorongok. Persze ez a teljesítményrontó, debilizáló szorongás. Megállapította, hogy súlyos depresszióm van, és labilis személyiségzavarban szenvedek. Úgyhogy kb. 10 hónapja tudom. Fél évig jártam hozzá. Azt mondhatnám, hogy sokmindenben javultam, nem vagyok olyan tompa, és reményvesztett, mint amikor mentem. De a stressztűrő-képességem csökkent, a szorongásom nőtt a terápia ideje alatt.

Szerettem volna a Dialektikus terápiára menni, de én jelenleg nem engedhetem meg magamnak. Ez a módszer sokkal jobb, megnyugtatóbb, támogatóbb, mint a másik. Szerintem a Nap-Kör Mentálhigiénés Alapítványhoz érdemes menni. Speciálisan ilyen emberekkel foglalkoznak. Én egy nagyon jó pszichológushoz jártam ott.

Ez a napkörös: kognitív terápiával gyógyít.

A papíron az áll, hogy a 18 sémából, 8 súlyosan gátolja az életvitelemet, 8 gyakran gátolja, és a maradék 2 sem működik jól, de nem befolyásolja. Egyébként jól funkcionálok, mondtam már?

A másik (a szakrendelős), ami nekem nem igazán jött be: gyorsdinamikus pszichoterápia és mentalizáció. Lehet tőle fejlődni, most is ezt mondom, de milyen áron? Nagyon-nagyon komoly öngyilkossági késztetéseim voltak a terápia ideje alatt, de még utána is! A napkörös pszichológus nyugtatott meg, utána sikerült visszafolynom a saját medrembe. Talán még kamaszkoromban sem éreztem ilyet. A világ feborult és mindent dobni akartam! Egy hajszál választott el az öngyilkosságtól, napi szinten.

Szóval, állítólag jól funkcionálok… hát, nem tudom…DE AKAROM HINNI!!!

Már csak nyitni szeretnék, mélyebb barátságok felé, ha van ilyen. Olyan emberek felé, akik hozzám hasonló szinten érzékenyek, jóindulatúak, segítőkészek, értelmesek, mindenképpen szeretnének pozitív irányba változni, van betegségtudatuk, aki másikat is segíteni és nem visszahúzni akarja.

Egyébként én soha nem vágtam magam, talán ez még fontos információ. De nem is élveztem az életet, semmit nem éltem. Próbáltam ellátni a kötelező feladatokat, és több már nem fért bele. Elmentem dolgozni, tanulni, hazajöttem, hallgattam anyám szidalmait, és kész. Nekem idáig ennyi jutott az életből.

Mert az, hogy valaki borderline, önmagában még semmit nem jelent, attól még nem biztos, hogy ki fogunk jönni egymással. Pl.: szüleim-féle borderline-okkal még csak szóba sem akarok állni. Kamaszkoromban őket választottam tudattalanul “barátoknak”, és ők bizony cserben hagyják a másikat.

Várom az én-féle borderline-ok jelentkezését.

Ági