Lényegében ez egy évek óta zajló történet, ami szüleim válásakor kezdődött, és két éve vált súlyossá. Nagymamám, aki felnevelt, kórházba került. Én voltam az aki be akarta vitetni, mert nem bírt magával, mindenáron meg akart halni, amikor ki tettek minket az akkori lakásunkból. Bekerült a pszichiátriára, mi haragba váltunk el. Én folyton dolgoztam, nem engedett el a főnököm, hogy meglátogassam.8 nap… ennyi idő telt el a bekerülése és a halála között. Itt kezdődtek nálam a komoly gondok. Mindenhol csak őt láttam, hallottam. Megjelent az álmaimban én meg csak sírtam. Folyton azt hallottam tőle, hogy minden az én hibám, ez volt az utolsó mondata hozzám. Ezt én úgy éltem meg mintha én öltem volna meg. Azóta se tudok, róla úgy beszélni,hogy ne sírjak. Most is könnyezek, pedig már két éve. A temetőbe is kétszer tudtam kimenni, mindkét alkalommal az ájulás szélén voltam, mintha hívna magához. Nem egyszer fordul meg a fejembe,hogy meg kell halnom, tudom hogy azt akarja, és én is őt akarom. Gyakran kapom magam azon,hogy egy késsel a kezembe szórakozok, és mintha nem lennék tudatában annak amit teszek, aztán ijedten teszem le a kezemből. Azóta nem aludtam végig még egyetlen éjszakát sem nyugtató, vagy fájdalomcsillapító nélkül. Máshoz már nem tudok kötődni, van egy párkapcsolatom lassan másfél éve, és ez sem segített feldolgozni, úgyanúgy hibásnak érzem magam. Rémálmok gyötörnek, nincs kedvem az emberekhez, megundorodtam tőlük. Akinek eddig meséltem ezt a helyzetet, nem értett meg. Anyám elintézte annyival, hogy majd túl lépek rajta. Szerintetek mit kellene tennem?