Szóval, próbálom minél rövidebbre fogni. 17 éves lány vagyok, most leszek végzős. Viszont.. tavaly nyár óta, azaz 1 éve diagnosztizáltak nálam egy betegséget. Vagyis, elvileg nem betegség, ők csak egy állapotnak nevezik, de számomra nagyon is betegség. Tavaly júliusba spontán rám jött egy pánikroham, mentőt kellett hívni. Benn tartottak a kórházba kb 2 napig mert furcsán éreztem magam. Szédülés, erőtlenség, has/fejfájás, étvágytalanság stb. Aztán 2 nap múlva, bár semmit se javultam, hazaküldtek. Elmentem a háziorvoshoz is a problémámmal. Nagyon levertnek és elveszettnek éreztem magam. Azt mondta várjak egy hetet hátha elmúlik. Hát nem múlott. Újra kórházba kerültem, és csak később tudtuk meg hogy amúgy húgyúti fertőzésem van. Már akkor tudták elvileg, mikor először bekerültem és csak 1 héttel utána mikor újra bekerültem, akkor tudták benyögni egyik nap.:D Na mindegy. 1 hónapig szedtem rá antibiotikumot de továbbra is nagyon furcsán éreztem magam. Még soha nem volt velem ilyen. Leírni se tudom… egyszerűen mintha kicseréltek volna, és egy teljesen más ember lettem volna. A szeptember is rizikós volt az iskolakezdés miatt. És csak később jöttek rá, mikor már párszor kórházba kerültem ismét, hogy vegetatív disztóniám van. Utánaolvastam már nagyon sok helyen hogy ez mégis mitől van, hogy mulasztható el stb. Már kb egy fél éve pszichológushoz is járok, azt mondják elvileg ő már elég tapasztalt ezért őt ajánlották. Konkrétan az iskolapszichológus ajánlotta őt, előtte hozzá jártam, ő küldött tovább. Őszinte leszek. Nem mondom hogy nem kedvelem, hogy nem jó kibeszélni vele a problémákat, de nem érzem úgy hogy segítene a beszélgetés. Van nekem egy legjobb barátnőm és egy anyukám akivel meg tudom beszélni a problémáimat, de még ők se tudnak könnyíteni a lelkemen, így egy szakember sem akit nem is ismerek. Nemrég ismét be kellett vinni a kórházba, szokás szerint. 1 éve már ezvan, kórházból ki-be. Emiatt persze majdnem évet is kellett ismételnem, bár igazából nem bántam volna mert így fogalmam sincs mi lesz velem az utolsó évben és félek. Viszont legutóbb egy orvos felírt nekem Frontint. A leggyengébbet. Néha érzem, hogy segít, de van olyan hogy már annyira felhergelem magam hogy nem igazán. Oké, történtek rossz dolgok az életemben, például hogy apukám elhagyott minket, és kb születésemtől kezdve ordibáltak egymással anyám meg ő, de kibírtam. Természetesen nekem is volt már viszonzatlan szerelmem, és nagyon fáj hogy már nem ismerhetem, mert át is ment másik iskolába, ennél bonyolultabb is volt a dolog, de nem szeretnék belemenni. Meg persze voltak elég csúnya halálesetek is amiket sok idő múlva sem sikerült feldolgoznom, de eddig mégse volt semmi bajom. Legalábbis úgy nem, hogy testi tünetekbe jelentkezett volna. Lelkileg sokszor voltam már rosszul úgy mint sokan mások is, de ez most annál is rosszabb. Már teljesen kétségbe vagyok esve, nem látok kiutat. Úgy tudom, gyerekkorban még kinövik ezt a betegséget, és ugye én 16 évesen lettem az áldozata. De már 1 éve tart és nem tudom mégis meddig várjak. Tudom hogy másoknak sokkal tovább is eltarthat egy betegség, ami ráadásul komolyabb is ennél, de engem már ez is kikészít. A tehetetlenségnél semmit sem utálok jobban. Úgy érzem veszélyben a jövőm is. Már most majdnem évet kellett ismételnem, és nem így szeretnék jegyeket szerezni hogy folyton kimaradok, vagy ha nem akkor pocsékul vagyok és úgy írok dolgozatokat. Ez így nem fair. Szóval kétségbe vagyok esve, nem tudom mit tehetnék, hogy helyrejöjjek. Sokszor olyan vagyok mint egy hulla akivel beszélgetni se lehet. Csak ülök, és kb bólogatva reagálok vagy csak erőtlen hangon kinyögök valamit. Meg szeretnék gyógyulni, én ezt nem fogom évekig csinálni. Legszívesebben megölném magam.