Több mint egy éve súlyos pánikbeteg vagyok. 16 évesen jelentkezett nálam elöször, de akkor egy fél év alatt lekűzdöttem és boldogan élhettem tovább…vagyis 4 évet. 20 évesen ismét kiújult rajtam a betegség. Reméltem, hogy mint korábban most sem tart tovább pár hónapnál, de nem így lett. Szép lassan a betegségnek köszönhetöen tönkrement az életem. Egy életvidám, fiatal lányból átmentem egy zomivá. Nem tudtam egyedül közlekedni, ezért otthon ültem. Féltem bárhova elmenni, hogy nehogy megint rosszul legyek. Azelött ilyen gondjaim nem voltak, én voltam a buli lelke. A clubokban nyitástól zárásig buliztam. majd hajnalban haza buszoztam. De ez többé nem lehetett így.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem olyan, mint a nátha, hogy suliba nem, de bulizni el tudok menni. Rosszul lettem a meleg, zsúfolt helyeken is…vagyis az összes szórakozóhelyen. Ekkor döntöttem úgy, hogy orvoshoz fordulok. A házi orvos felírt nekem Xanaxot, amitől az információ csiga lassúsággal vánszorgott az idegeimen. Mint egy drogos… Majd kaptam beutalót egy kerületi ideggondozóba, de a főorvos több mentál gondokkal kűzdött, mint én, ráadásul mindenki csak a gyógyszeres kezelést választotta. Ennek egyáltalán nem örültem, mert szerintem 20 évesen nem kéne pirulás tubussal mászkálnom. Úgy döntöttem, keresek mást. Sajnos a pszihiáter, akihez mentem szintén a gyógyszeres kezelést javallotta. Nem vállaltam be, és ott hagytam. 2 hónapra rá egy nyaralás során idegösszeomlást kaptam és haza kellett hozni.

Akkora jutottam el arra a szintre, hogy nekem mindegy hogyan, csak legyen ennek vége. Ekkor kezdtem el szedni a Rexetint. A gyógyszerről, a hatásairól, és főleg a mellékhatásairól hadd ne beszéljek. A kínok nem embernek valók. Ekkorra féltem: alul/felüljáró, híd, alagút, autópálya, lift, mély/teremgarázs, pince, budai oldal, bevásárlóközpontok, busz, villamos, metro, hév, vonat, gyorsaság, magasság. A Rexetinnel “újra tanultam járni”. Sikerült garázsba mennem, bevásárlóközpontokba, buszozni (csak buszozni), felül/aluljárózni, hídon, alagúton (mindkettő, ha nem túl hosszú), autópályán menni. De ez még mindig nem volt az igazi, hiszen szórakozni nem tudtam igazán, és a Rexetinre úgye nem is ihattam. Ráadásul a metro egy elég necces pontja maradt az életemnek, ami köztudottam gyors és egyszerű közlekedés. Sok barátom otthagyott engem, amikor mondtam, hogy én nem mertrozok, hanem megyek egy kerülőt. Erre mindig csak annyi volt a válasz, hogy akkor ott találkozunk. Ezért egy idő után nem mentem sehova, hiszen egyedül kellett volna. Egy évig szedtem a Rexetint, majd 2 hónap alatt sikerült leszoknom róla. A betegségem nem múlt el, nem is enyhült nagyon. Sok félelmem elmúlt, de lettek helyette újak. Nem tudom a korosztályomnak megfelelő életet élni és ez nagyon frusztrál.

Egy torznak érzem magam, és, hogy senki nem ért meg igazán. Nagyon örülnék, ha végre találnék megoldást és sikerülne ezt legyőznöm.
Könyörgöm valaki segítsen!