61 évesen, Budapesten élek, mióta megszülettem, a szüleimmel együtt laktam, sosem költöztem el tőlük (ennek okait itt nem részletezem). 8 éve egyedül élek édesanyámmal, aki mindent elkövetett, hogy szeretetben felneveljen – erőn felül, de az önálló életre sem apám, sem anyukám nem készített fel soha, tulajdonságaim, visszahúzódó személyiségem pedig nem törekedett ennek megváltoztatására. Érdekes módon kettesben gátlásaim vannak szinte mindenkivel, ha viszont a társaság minél nagyobb, annál jobban feloldódom. Főleg ha sorstársak között érzem magam – valamilyen szempontból. Imádok (imádnék) másoknak segíteni, örömömet lelem benne, de nem nagyon tudom ezt a vágyamat másokkal szemben elérni. Ez nem egy ilyen világ mostanában.

Az utóbbi hónapokban anyám egészségi állapota (főleg idegi, pszichés és pszichoszomatikus tüneteket mutatva) fokozatosan, de jelentősen megromlott, 82 éves kora és a mindennapi teendők elvégzése is egyre nehezebbé teszi eddigi életét. Rajtam kívül öcsém és gyermekei, illetve elviselhetetlen felesége csak rontotta pszichés állapotunkat, akik időnkénti megjelenése rengeteg terhet ró ránk.. Eközben anyuval egymást “tapossuk” egyre mélyebbre, ahogy látjuk, hogy a másik kínzóan szenved a problémáitól.

Ezért szeretnénk olyan emberek közé kerülni, beszélgetni, élettörténetekkel feloldani a bennünk lévő feszültséget és egyre erősödő elszigeteltségünket is (anyut is vinném magammal), akik valamiben sorstársaink és hasonlóan vágynak eszméletlenül sok problémájuk kibeszélésére, esetleg együtt eltöltött, rendszeres személyes találkozásokon barátságok kialakulására – annak érdekében, hogy ezek a tünetek, melyek láthatóan gyógyszerrel nem megszüntethetőek, legalább azonos, vagy hasonló problémákkal küzdők társaságában sokat oldódhassanak.