Szép napot mindenkinek!

Ez a kór nálam három évvel ezelőtt 35 éves koromban kezdődött. Észrevettem és persze a családtagok és a kollegák, hogy a mozgásommal nincs valami rendben. Lelassúltam. Ez azért nem volt annyira feltűnő, mert amúgy sem voltam egy “tűzről pattant menyecske”. Elmentem egy neurológushoz (mert migrénem is van) a fejfájásommal és a mozgásom meglassúltsága miatt. Elhajtott. Azt mondta hogy semmi bajom. Következő évben mivel a mozgásom nem “gyorsult be” elmentem a problémmámmal ahhoz a doktornőhöz, aki a mgrénemmel kezelt. Ott megállapították vérvételel MR vizsgálatok és lumbálás után, hogy vagy parkinson kórom van vagy wilson kórom.(A wilson kór a réz anyagcsere zavara.) Mivel a wilson kórt rengeteg vérvizsgálat és a szemészeti vizsgálat sem igazolta maradtunk a PK-nál. Amikor ez végérvényessé vált összeomlottam. Egy hétig sírtam és el akartam válni, mert szerintem egy genetikai selejt voltam. A férjem alig győzött vigasztalni és azt mondta amit ennyi idős korban egy ilyen betegség tudatában kevesen mondanának.  Mi összeházasodtunk és megfogadtuk, hogy jóban és rosszban is együtt leszünk. A válásról hallani sem akart. Azóta összeszedtem magam nagyjából általában nem hagyom hogy a pánik eluralkodjon rajtam, de a betegségre jellemző depresszió néha előjön. Valahol azt olvastam a betegséget az fogadja el aki el meri mondani, hogy beteg. Én még nem jutottam el odáig. Ebbe az is belejátszik, hogy nem szeretném a sajnálatot látni az emberek szemében. Az a pár ember aki tudja (főleg az Anyukám) is zavarba hoz, ha sajnál. Reménykedem, nem a gyógyulásban (habár miért ne) legalább abban hogy ne rosszabbodjon. Örülök. hogy végre szólhatok a sorstársakhoz és Ők is szólhatnak hozzám.