A csontanyagcsere betegségek közé tartozó csontritkulás krónikus megbetegedés, mely azt jelenti, hogy az érintetteknek életmódbeli, tehát nem gyógyszeres és gyógyszeres terápiában is hosszan tartó kezelésre kell számítaniuk. A terápiás dilemmát leginkább úgy képzelhetjük el, hogy felépült egy olyan katedrális, melynek oszlopsora itt-ott nem megfelelő vastagságú, az építők kispóroltak némi kötőanyagot és alapanyagot az építményből, lehet, hogy egy-két kápolnája a templomnak már rogyadozik, és a cél a minél tökéletesebb restaurálás – magyarázta dr. Bors Katalin.

A sikeres teárpia legfőbb záloga a jó orvos/egészségügyi személyzet – beteg együttműködés, a bizalom, a terápiás fegyelem és a kitartás. A  másodlagos oszteoporózis terápiáját nem részletezve a csontritkulás kezelése három pilléren nyugszik. Gondoskodni kell a szervezet megfelelő Kalcium és D-vitamin ellátásáról – melyben ugyanúgy szóba jönnek az ezeket tartalmazó élelmiszerek (pl. Kalciummal dúsított üdítő), mint a természetes táplálékok (pl. dió, lazac, stb.), a legtöbb esetben azonban Kalciumból és D-vitaminból is gyógyszeres pótlásra szorul a páciens – tájékoztatott Bors Katalin. A magyar népesség által fogyasztott élelmiszerrel bevitt D-vitamin tartalom csekély és a szűrt napfényen töltött időtartam sem elegendő. A Kalcium bevitel történhet karbonát vagy citrát formájában, a gyomor-, bélrendszer állapotától vagy esetleges vesekövességtől függően.
Az úgynevezett major antiporotikus gyógyszerek közül az orvos a beteggel megbeszélve egyénre szabottan választhat a betegség súlyosságát, a kísérőbetegségeket, a csont bontás és építés egyensúlyát, valamint a páciens gyógyszerszedési szokásait is figyelembe véve – folytatta a Szakértő. A főbb gyógyszercsoportok a bisphosphonátok, a RANK-L antagonista denosumab, a parathormon, a szelektív ösztrogén receptor modulátorok és a stroncium-ranelát. Legszélesebb körben a bisphosphonátokat használják, mely csoportba az alapvegyület számtalan variánsa tartozik. A készítménycsoportnak hetente, havonta alkalmazható tablettás, intravénás és infúziós kiszerelése egyaránt ismert. Közös jellemzőjük, hogy lassítják a csontbontást, így növelik a csonttömeget, javítják a csont minőségét és egyaránt csökkentik a csontritkulás minden töréstípusának esélyét. Fő mellékhatásaik a gyomor-, és bélrendszeri tünetek. Meglévő fekély savvisszaáramlás, nyelőcsőgyulladás esetén a tablettás kiszerelés a beszedés szigorú szabályait betartva sem alkalmazható. Ezt a kockázatot a nem szájon át adott injekciós vagy infúziós készítmények jelentősen kiküszöbölik.
Ugyancsak a csontbontás gátlásán keresztül hat a RANK-L antagonista denosumab, melynek bevezetésével megjelent a biológiai kezelés lehetősége a csontritkulásos betegek terápiájában is, fél évenként az orvos által beadott szubkután injekció formájában. Helyi mellékhatásai az injekció adásával függhetnek össze, ritkán influenza szerű tünetek is jelentkezhetnek. 
A stroncium-ranelát szájon át naponta alkalmazandó készítmény, mely egyidejűleg fokozza a csontképzést és csökkenti a csontbontást. A jelenlegi rendelkezések szerint a klinikai vizsgálatok tapasztalatait felhasználva tromboembóliás kórelőzménnyel rendelkező betegek nem ihatják a granulátumot.
A szelektív ösztrogén receptor modulátorok csontra kifejtett pozitív hatásán kívül egyre nagyobb figyelem hárul pozitív onkológiai és kardiológiai mellékhatásaikra. A vénás tromboembóliás kockázat kis mértékben ennél a hatóanyagnál is fokozott.
A teriparatid (parathormon) előrehaladott, többszörös csonttörésekkel szövődött betegeknél alkalmazható szigorú felírási feltételek mellett, napi, a beteg által saját magának adott szubkután injekció formájában.

Csontrendszerünk szervezetünk vázát képezi, természetes hogy az optimális fehérjebevitel is fontos karbantartásához, épp úgy, mint az egészséges táplálkozással a szervezetünkbe jutó vitaminok. A legjobb terápia is elveszíti hatékonyságát azonban, ha nem társul hozzá napi rendszerességű séta, gyógytorna, szükség esetén egyéb fizioterápiás ellátások, nagyon gyakran megfelelő segédeszköz ellátás – tért a nem gyógyszeres teárpia bemutatására Bors Katalin. A csontritkulásban leggyakrabban alkalmazott segédeszközök a járást elősegítő tárgyak a támbottól a rolátorig, a különböző fűzők, melyek némelyike kifejezetten a csontritkulással élő csigolyakompressziós betegek életminőségét javítja, valamint a csípővédő nadrág, melynek újabb fejlesztései már az esetleges vizeletelcseppenés miatt használatos betétek alkalmazását is kényelmessé teszi. 
Sajnos még mindig nincs eléggé a köztudatban, hogy a csontritkulás terápiás protokolljának – különösen a törések után – gyakran része a rehabilitációs segítségnyújtás, melynek során pszichoterápiától kezdve foglalkoztató terápiáig terjed az egyénre szabott ellátás az orvos által kidolgozott rehabilitációs terv szerint – mondta az oszteoporózisos betegek rehabilitációjával hazánkban elsőként foglalkozó Bors Katalin. A csontritkulásban a gyógytornánál alkalmazott terhelés mindig a nehézségi erő ellenében hatásos, a rehabilitációnál azonban kötelező jelleggel előtérbe kerül a kis csoportos víz alatti torna, mely oldja az eleséstől való félelmet és a mozgás örömén keresztül visszaadja a páciensek önbizalmát. Mindig figyelembe kell venni a csonttörés megelőzésének egyéb szempontjait is – fűzte hozzá – a megfelelő szemüveg viselésétől kezdve a lakás akadálymentes átalakításáig, hiszen a csontritkulás is egy olyan betegség, amelyben kizárólag holisztikus szemlélettel érhetünk el sikereket.