Két részes cikksorozatunkban az alkoholizmus okait, hátterét és kezelési lehetőségeit járjuk körbe. Kérdéseinkre a Magyar Addiktológiai Társaság elnöke, dr. Kassai-Farkas Ákos válaszolt, akinek ez a téma elsődleges szakterülete. Az első interjúból az alkoholizmus definicióját, okait, társadalmi és pszichés hátterét érthetjük meg.
Ki számít alkoholistának?
Szívesebben használom az alkoholproblémás vagy alkoholbeteg kifejezést, mert a magyar nyelvben némi pejoratív érzet társul az alkoholizmus szóhoz. Az említett két alternatíva valójában két különböző állapotot takar – van, akinek problémája adódik az itallal, és van, aki már betegnek számít. Van, aki nagyivó, van, aki problémákkal küzd és van, aki függő. Görög-római-zsidó-keresztény gyökerekkel rendelkező kultúránkban az alkohol – a bor – egy fontos, emberközi kapcsolatokban meglévő “kenőanyag”. A Biblia is tele van borral kapcsolatos mondatokkal, szokásokkal. Vagyis társadalmi szinten nem lehet kiiktatni mindennapjainkból az alkoholt. Minden társadalomban és történelmi korban szerepet játszott, hogy az emberek mennyire tudnak az alkohollal bánni – pl. Hammurapi törvénykönyvében is találunk utalást az alkohol fogyasztás korlátozására. Úgy tűnik azonban, hogy Európa azóta sem tanult meg bánni az alkohollal és egyre jelentősebb problémává válik túlzott fogyasztása.
Én azt az embert nevezem alkoholproblémásnak, akinek az alkohol miatt bármiféle testi, egészségi, lelki egészségi, egzisztenciális vagy familiáris problémája van. Az alkohol a H2C5OH molekulának biokémiáját tekintve, jó hatásai is vannak, altatóként, szorongásoldóként használhatjuk, de jelentős kára, hogy addiktív potenciállal bír, így ha valaki rendszeresen használja és egyre több alkalommal, egyre nagyobb mennyiségben, akkor biológiai szinten (is) függővé válhat. Ugyanannak a hatásnak az eléréséhez már egyre nagyobb mennyiségre van szüksége. A biológiailag alkoholfüggő ember, akinek már társadalmi szinten is gondot okoz az ital, alkoholbetegnek számít. Ennek a problémakörnek egy töredéke egészségügyi, jó nagy része össz-társadalmi gond.
Egy énekes könyvet írt a betegségről, melyben kifejtette, hogy csupán az izgulás ellen, a jobb teljesítmény érdekében ivott meg egy-két pohárral fellépés előtt, és maga sem hitte volna – menthetetlenül belecsúszott a problémába. Mennyire igaz általánosságban, hogy az alkoholbetegségbe észrevétlenül is bele lehet csúszni?
Az említett énekes felismerte az alkohol egyik jó hatását – oldja a lámpalázat. Aztán ezt a jó hatást már nem csupán a fellépései során kívánta, hanem életének minden szorongásoldást igénylő helyzetében. A legnagyobb veszély – az összes addiktív típusú szer használatánál – a gyakoriság. Ha csak ritkán élünk vele – pl. csak ünnepi alkalmakkor fogyasztunk alkoholt – akkor kicsi az esélyünk, hogy alkoholbeteggé válunk. Ha a fogyasztás gyakori és egyre gyakoribbá válik, akkor lélektani és biológiai szempontból is sokkal nagyobb eséllyel válunk alkoholbeteggé, és akkor már a mennyiséget is a függőségünknek megfelelően emelni fogjuk.
Min múlik az, hogy az egyik rendszeresen ivó ember megmarad nagyivónak, míg másoknak rövidebb időn belül teljesen szétesik az életük és fizikailag is beteggé válnak?
Pácienseimtől is gyakran hallom, hogy Jani bácsi a szomszédból minden reggel megitta a magáét, de soha nem származott baja ebből. Ezek kívételes esetek, a tapasztalat inkább az, hogy a rendszeres, veszélyes mértékű alkoholfogyasztás kinél hosszabb, kinél rövidebb távon gondot fog okozni. Az alkohol mégiscsak egy sejtméreg, így következmény nélkül nem lehet visszaélni alkalmazásával. Nem vagyunk egyformák, kinél testi, kinél lelki tünetek ütköznek ki elsősorban. Az utóbbi időben már készültek Európában erre vonatkozó kutatások, amelyekből az is kiderült, hogy számos egyéb betegségben – többek között bizonyos onkológiai betegségekben – a túlzott alkoholhasználat jelentősen rontja a betegségek kimenetelét, tehát nem csak a direkt egészségkárosodásokkal – pl. a májcirózissal – kell számolni. Magyarországon 50 %-kal többen halunk meg egy adott időszakban, azért mert többet vagy rosszabbul iszunk, mint más országok lakói.
Mi az a mennyiség, ami már veszélyes mértékűnek minősíthető?
Egy teljesen egészséges ember szervezete nagyságrendileg 1 korsó sört vagy egy deci bort vagy három cent tömény italt tud maradék nélkül lebontani. Az említett egységek egy italnak számítanak. A szakmai ajánlások szerint a nők heti 14, a férfiak heti 20 egységet ihatnak meg maximum, tehát alkoholfogyasztásunknak ezen mérce alatt kellene maradnia. Országosan azonban nem maradunk alatta – az egy főre jutó elfogyasztott alkoholmennyiség egy évben 10-11 liter körüli – de ebbe az arányba az újszülötteket és az aggkorúakat is beleszámolták és ez a legális forgalom. Kulturális toleranciánk rendkívül magas, szinte senki nem absztinens. A társadalom hozzáállása ugyanakkor álságos: bár van benyomásunk valamennyi ismerősünk alkoholfogyasztási szokásáról, mégis ritkán mondjuk azt pl. egy munkatársunknak, hogy “Figyelj, kevesebbet kellene innod, mert beteg leszel.” Inkább összesúgunk a háta mögött, majd mikor elveszíti azt a kontrollt, ami fölött már nem működik az álszent hozzáállás, akkor kiközösítjük. Nincs átmenet – sokáig a társadalom úgy tesz, mintha nem létezne ez a probléma, aztán pedig megtorolja. Nálunk a munkahelyi alkohol leszoktató programok ritkák, mint a fehér holló. Jól működő polgári társadalmakban több segítőkészséget mutatnak az alkoholproblémával küzdő munkatársaik felé az emberek. Nem szabadna tabuként tekinteni, ellenkezőleg, beszélnünk kellene erről a kérdésről, persze nem az “Iszik vagy vezet” típusú riogatós eszközökkel. Ezek azért nem működhetnek, mert az alkoholfogyasztás kultúránk része – absztinensnek lenni majdnem “társadalom-idegen” viselkedési minta. Mégis, aki megcsúszik, az a megvetés tárgya lesz.
Létezik -e genetikai háttere az alkoholbetegségnek?
Az európai rasszhoz tartozó emberek szervezete gyorsabban bontja az alkoholt, ellenben az ázsiai emberekkel, akik azért isszák a gyűszűnyi szakékat, mert lassabban bontják az alkoholt – kevesebbet tudnak inni. Genetikai hátrányunk tehát, hogy egyszerre tetemesebb mennyiségű alkoholt vagyunk képesek magunkba tölteni. Nem tudunk olyan génről jelenleg, amit felelőssé tehetünk az alkoholfüggésre való hajlamért – valószínűleg ez nem is egyetlen gén hibáján múlik, inkább több génvariáció együttes kihatásáról lehet szó. A hajlam azonban csak egy tényező, társadalmi, szociális és egyéb faktorok is szerepet játszanak az alkoholprobléma kialakulásában. A kliens és a társadalom már csak akkor szembesülhet az egyén érintettségével, mikor megvan a gond.
Milyen mélylélektani háttere lehet a függőségnek?
Szinte minden emberi jelenség kórossá válhat, ha túlzásba viszik. Ha körülnézünk a világban, általános jelenségként észlelhetjük a különböző függéseket – a játékszenvedélyt, az internetfüggést, a szexfüggőséget, a hatalomfüggőséget, stb. A munkafüggő sok esetben példakép, holott csak keresztmetszeti képben hasznos, amit csinál, hosszmetszetiben ellenkezőleg, hiszen előbb hal meg, tönkre megy a családi élete, stb. Ha ezek nem is okoznak biológiai betegséget, azért káros jelenségek. Ha az életem harmonikus, akkor jól vagyok a bőrömben. De általában nem vagyunk rendben, mert a világ is, mi is olyanok vagyunk, amilyenek. Életünk két pólusú – van egy sikeres és örömszerző része, és egy kudarcos, nehezebben működő. Hajlamosak vagyunk kizárólag az örömszerzés forrása felé fordulni figyelmen kívül hagyva a másik oldalt, és pótszereket igénybe venni, hogy a pozitív oldal folyamatosan elvakíthasson bennünket. És lelkileg is rászokunk arra, hogy ez így nekünk jó – elcsúszunk. Nagy felelőssége van a társadalomnak, egy-egy családnak abban, hogy mennyire tudunk védettek lenni, mennyire működik körülöttünk egy reális network, ahol biztonságban érezhetjük magunkat akkor is, ha sikereink vannak és akkor is, ha kudarcok érnek bennünket.
A függőségek leküzdésében – pszichés szempontból – mi akadályozza az embereket leginkább?
Úton útfélen azt halljuk az emberektől, hogy “depisek”. Nagyon kevés szomorú, gyászoló , rosszkedvű emberrel találkozunk. Ez a problémáink leegyszerűsítését mutatja. Ha kimondom, hogy szomorú vagyok, azzal egyszerre azt is felvállalom, hogy ezzel az érzéssel megküzdhetek, idővel le kellene győznöm. Ha azonban depis vagyok, csak külső segítséggel menekülhetek – vagyis kimarad az egyéni felelősségvállalás. Nem én vagyok felelős az életemért – depis vagyok, mert hülye a főnököm, mert megbuktam a vizsgán, stb. Ódzkodunk a személyes felelősségvállalástól. Ezért is övezte a Jelinek-féle megállapítást, mely szerint az alkoholizmus betegség, sokáig vita. Egyrészt igaz az állítás, másrészt attól is óvakodnunk kell, hogy a klienst teljesen felmentsük – a saját szemében – személyes felelőssége alól, ezzel ugyanis egy bizonyos ponton túl hátráltatjuk gyógyulási esélyeit. Mert ha ez betegség – mint a nátha -, mit tehetnék ellene? A függősség már betegség, leküzdésének azonban az első és legfontosabb feltétele a személyes döntés és az elhatározás mögé rendelt akaraterő, a függőséghez vezető úton pedig meg lehet állni önmagunk iránti őszinteséggel és a környezet segítségével. Egy darabig igenis van lehetőségünk dönteni.
Összességében azt gondolom, hogy nem az alkohollal van a baj, hanem velünk, emberekkel. Újra kellene tanulnunk az alkoholhasználatot – törekedni kellene arra, hogy megfontoltabban, okosabban igyunk, ha muszáj – ne minden nap, lehetőleg étkezéshez kötve, lehetőleg családi körben, inkább alacsonyabb alkoholtartalmú italokat. A statisztika azt mutatja, hogy rosszul iszunk. Számtalan országban mennyiségileg akár többet is isznak, mint mi, csak okosabban. Tanulhatnánk más kultúrákból is – bár rendszeresen fogyasztva nem veszélytelen – de egy laza asztali bor egy jó ebédhez nem jelent akkora gondot, mint töménnyel kezdeni a napot.
