Sziasztok

Hiszek az emberbe, abban hogy apró dolgok is sokat jelentenek.
Tudom azt is hogy az életbe ami igazán fontos az ingyen van.
Csodát művelhet egy mosoly, egy kedves szó egy kézszórítás.
Emberségről ad példát aki bajba jutott felebarátjának nyújtja kezét.

Sokszor nagyobb szügség van egy érzelmi beszélgetésre mind egy darab kenyérre.

Igen beszélgessünk, ez a világ legtermészetesebb kívánsága, hisz a beszéd az eggyik jellemzőnk ami különbbé tesz az állatoktól.
Sajnos sokan elfeledtek ma tartalmi beszélgetéseket folytatni. Ezt szeretnénk megváltoztatni.
Biztosan vannak még magára hagyott,nehéz gondokkal, problémákkal küzködő nők, őket probáljuk összeszedni, nekik próbálunk segíteni.

Jer és légy a közösségünk része.


A nők világa fórum weboldal tulajdonosaként szeretettel meghivlak a napokban alakult fórumozok oldalára ahol bármi megbeszélhető közösen.

Fórumozz te is velünk , indíts saját fórumtémát, bármilyen témában, vagy mondd el vélleményed a többi témákról.
Segítve másokon, magunkat segítjük.

Várjuk szakemberek, jelentkezését akik az oldalon a női és családba felmerülő bármilyen problémákba segítséget nyujtanának

http://anokvilaga.ucoz.hu/

Sziasztok!

Nem tudom kihez fordulhatnék, ezért gondoltam írok ide hátha tud valaki mondani nekem valami okosat. Nem is tudom hol kezdjem. A lényeg az, hogy 12 éves koromtól szenvedek az evéssel. Bár most 168 centiméteremhez 45kg vagyok ami nem olyan vészesen kevés. Nem eszem, néha hányok, próbálok nagyon sokat mozogni. Sajnos a családommal élek és anyámmal borzalmas a kapcsolatom. Emiatt pár éve mélyrepülésbe kezdtem. Belemerültem az éjszakai életbe, sok mindent kipróbáltam, drogok, alkohol, egyéjszakás kalandok. Ezen kívül lelkileg sem szárnyaltam éppen, úgy éreztem semmi vagyok, üres, érzések nélkül. Mintha nem is én lettem volna, csak valaki... vagdostam magam, gyógyszereket marékkal szedtem, ráittam, meg akartam halni. De végülis nem sikerült. Aztán jött egy fiú, akit sehogy sem tudtam eltaszítani magam mellől, végül belementem, próbáljuk ki együtt, de nem vártam sokat a dologtól. Majdnem egy éve együtt vagyunk. Volt egy időszak, amikor nagyon boldog voltam, szárnyaltam a szerelemtől, úgy éreztem vége minden rossz dolognak, még eszegetni is kezdtem kicsit többet. De megint kezdtek előjönni a démonaim. Itt tartok most. Ő nem tud rólam semmit, sem az evészavarról, sem arról, hogy miket csináltam magammal. És most úgy érzem, hogy felrobbanok belül, fogalmam sincs ki vagyok, egyik pillanatban nagyon szeretem a másikban pedig semmit sem érzek. Úgy érzem nem bírok megmaradni egy helyben, mellette... Utálom magam emiatt. Néha pánikrohamom van, megint vagdosom magam. Ja és az evésről is leszoktam. Egyszerűen nem megy le egy falat sem a torkomon. Folyamatosan úgy érzem, hányingerem van, görcsben van a gyomrom. Voltam pszichiáternél, ő súlyos depressziós epizódot és generalizált szorongást diagnoztizált nálam, de nem is tudtam neki beszélni igazán a problémáimról, ki kellett töltenem két tesztet, és utána olyan érzésem volt, mintha csak adatfelvétel történne. Két féle antidepresszánst írt fel nekem, amit nem kezdtem el szedni, anyagi okok miatt, minthogy nekem nincsen saját keresetem, mert diák vagyok, a szüleimnek pedig meg se fordult a fejemben, hogy beszéljek erről. A migrénem miatt szedek most 10mg Anafranilt, majd 25mg-ot a következő hónaptól. 
Nem tudom mihez kezdjek, úgy érzem megőrülök szépen lassan... Néha úgy érzem két ember vagyok. A hangulatom egyik pillanatról a másikra a totális ellentétébe vált át, néha olyan dühös vagyok hogy legszívesebben mindent fölhöz vagdosnék. Az emberek iránti érzéseim is hasonlóan váltakoznak. Néha olyan mély szomorúságba tudok esni, hogy az leírhatatlan...
Kicsit szégyellem magam, úgy érzem csak én fújom fel a dolgot.  Ha valakinek van hasonló tapasztalata, vagy valami tanácsa, akkor írjon. :) köszönöm

Nálam 16 évesen kezdődött ez az egész szőrnyűség...157centimhez voltam 51 kiló, úgyhogy nem sok megjegyzés vagy kritika ért a súlyom miatt, de úgy tűnik az a pár is elegendő volt. Szóval belekezdtem...eleinte aránylag normálisan csináltam, este hat után nem ettem csak. Aztán elhagytam a húst és így tovább. Aztán már mindenre találtam kifogást, hogy miért ne egyem meg. Odáig jutottam h 1 hónapig csak gyümölcsöt ettem, úgyhogy ezalatt lementem 37 kilóra. Egészen eddig nem nagyon vettem komolyan, mármint anyukám folyton figyelmeztetett, meg aggodalmaskodott, hogy túlzás amit csinálok, meg mindenféle cikkeket hozott nekem anorexiás lányokról, de addig amíg magamon nem vettem észre a "változást" , nem érdekelt.

Aztán egyik este amikor fel akartam kelni az ágyból(mert mondjuk a fekvésen kívül máshoz nem nagyon volt erőm meg kedvem) összeestem, meg teljesen ellilultak a kezeim...onnantól még rosszabb volt, mert már tudatosult bennem, hogy ebbe bele is halhatok, de még mindig nem tudtam magam rávenni az evésre. Talán pár nap múlva, nem emlékszem pontosan, ettem meg egy fél magoskiflit, ezt persze 2 órabőgés előzte meg és kísérte is... ezután anyukám elcipelt mindenféle helyekre, természetgyógyászokhoz is, amivel végülis annyit elért, hogy elkezdtem enni ezeket a bio cuccokat,de csak azokat, abból is a barna rizst zöldséggel, meg zabkását.(de több mint a semmi:)most persze jön az a rész, hogy állandóan jártam futni meg tornázni, ahogy az meg van írva...ha esetleg vmi miatt nem tudtam teljesíteni azt, amit kitűztem magamnak az adott napra (mozgásügyben). akkor olyan hisztik jöttek rám, hogy magam sem hittem el...ezután jött a pszichiáter, amit megint csak én csesztem el, mert amikor épp jobban éreztem magam a bőrömben, akkor már nem mentem hozzá. És ezt párszor eljátszottam, szóval már nem merek újból hozzá fordulni. Úgyhogy eléggé egyedül maradtam a dologgal. mert otthon is mindenki azt hitte, hogy renben vagyok...igazából a pszichiáter próbálta visszavezetni a gyerekkorra, meg, hogy biztos ért valami olyan komolyabb dolog ami ezt kiválthatta, de szerintem nincs ilyen. Nálam talán egyszerűen annyi, hogy már a csapból  csak a külonbözó diéták folytak, meg a szuper vékony csajszik és nekem ennyi is elégvolt ahhoz, hogy 51kilósan kövérnek érezzem magam.

De ekkor még el sem tudtam volna képzelni, hogy hánytassam magam. Ez kb 2éve kezdődött...sokszor volt, hogy hetekig alig ettem valamit, aztán már nem bírtam tovább és magamhoz képest sokkal többet ettem,A hánytatásra nagy nehezen vettem csak rá magam, sőt, nem is sikerült az első pár alkalommal. Aztán egyszer valamiért (gondolom nagyon akartam) összejött a dolog. Utána nagyon jó volt megkönnyebbülni, főleg a lelki tehertől megszabadulni...eleinte elég ritkán fordult ez elő, csak végső esetben menekültem a hánytatásba, Csak miután rájöttem, hogy hú ez aztán egy "jó kis módszer" ahhoz, hogy bűntudat nélkül azt ehessek, amit megkívánok...és utána majd milyen egyszrűen megszabadulok mindentől...a barátomnak el kellett mondanom, mert észrevette, hogy nincs rendben vmi, de rajta kívül senki nem tudja. Szóval amikor elmondtam neki, egy darabig konrollálni tudtam a dolgot, mert kértem, hogy legyen velem mindig és ne hagyjon többet enni a kelleténél. De ez se tartott sokáig, mert ha meg egyedül voltam ugyanúgy megtettem...most már nem vagyunk együtt, úgyhogy senkivel nem tudok erről beszélni, pedig még az is segített, hogy csak elmondhattam valakinek, hogy milyen szar a kedvem, azért, mert egy kéttonnás disznónak érzem magam...szóval azt hiszem nagyon szar a helyzet...gyógyszereket kaptam, frontint meg citapramot, de már nincs (meg nem is hiszem h azok segítettek...) Szedem a hashajtókat.  ha alkalmam van rá mindig megteszem, volt olyan napom, hogy 10szer hánytattam meg magam. Ettem, aztán hánytam... és ez így ment egész nap...szinte nincs olyan nap, hogy ne tenném meg, mert akkor is megyek, ha normál adagot eszem.

A fogaim sorra romlanak el, hullik a hajam, állandó gyomorproblémáim vannak...nem sorolom, aki olvassa ezt sztem tisztában van ezekkel...amíg együtt voltam a barátommal valami azért motivált, hogy ne tegyem (természetesen tudom hogy magam miatt kéne sűrgősen befejeznem)de egyszerűen nem megy, mert mindig megfogadom, hogy ez a utolsó,de...de nem , és ezt valahol már akkor is tudom, amikor megfogadom...Úgy érzem, segítség nélkül képtelen vagyok megoldani, de annyira szégyenlem ezt, hogy csak szakemberrel tudnám megosztani, családdal nem. Ha valaki tud segíteni iszonyú hálás lennék...mert nem bírom már ezt sokáig