talajvesztés
sziasztok!
azzal kezdeném,hogy nem vagyok diagnosztizált borderline,még soha életemben nem voltam pszichológusnál,ezen kívül még nemtöltöttem be a 18-at,ilyenkor még minden elég képlékeny,nem lehet egyértelműen megmondani,h mi a baj,de azt hiszem ti megértitek..az egész nyáron kezdődött,amikor egy teljesen tökéletes családi nyaralást,ráadásül toszkánában,ahova rég elvágytam,tönkretett a hangulatom.a hét egyik napján emelkedett volt a hangulatom,a többin viszont szenvedtem,el akartam menekülni,azt akartam,hogy vége legyen.azt hittem,hogy ez valami fura honvágy,vagy valamiért rosszul reagáltam a környezet váltásra,és elmúlik,mikor hazamegyünk.idővel elmúlt,de visszajött,és azóta is folyton,néha szinte van benne logika,ki lehet számítani,hogy mikor jön egy újabb emelkedettség vagy magamba zuhanás(egyszer pl pár hétig minden nap menetrendszerűen d.u. 5-6 között jött egy depihullám,teljesen kilátástalan érzéssel és sírógörccsel,persze ez is minden látható ok nélkül,minden rossz,ennyi...),gyakran viszont teljesen random,van hogy nem is közvetlenül követik egymást.ez meglátszik a jegyeimen a kapcsolataimon,de gondolom nektek nem kell magyaráznom,hogy ilyenkor ennél sokkal aggasztóbb az,amit átélek,amivé néha válok.és,hogy néha elvesztem az önkontrolom,ami egészen idáig nem nagyon fordult elő.néha magamra sem ismerek,ha az ereimet vagdosom utólag fogalmam sincs,hogy miért tettem,nem értem,mit érezhettem akkor,talán nem is én voltam..de ott vannak a sebek.
először bipoláris zavarra gyanakodtam(mert van bipoláris ismerősöm,így nagyjábóltisztában voltam vele..)a borderline egész véletlen került elő,józsef attila kapcsán(nagyon szeretem őt,néhány verse tényleg olyan,mintha az én gondolataimat írná le..),eszembe jutott,hogy valami problémája volt,amivel pszichológushoz járt.a borderline leírását olvasva hirtelen olyan érzésem támadt,hogy szinte minden egybevág,ami ijesztő volt.
ettől függetlenül már arra is gondoltam,h lehet,h nem ártana beszélni erről egy szakemberrel,de ez nálam nem olyan egyszerű.a szüleim,bár egész kis koromtól aggasztotta őket,hogy olyan"furcsa" vagyok(ami nem volt persze igaz,csak kicsit a saját világomban éltem.meg már úgy öt éves korom körül is,ahogy emlékszem volt egy kis depis hajlamom,és volt,hogy az öngyilkosság is megfordult a fejemben,de erről ők nem tudtak..),de olyan emberek akiknél a pszichológus szó nagyon negatív,a depressziót meg,ahogy én látom,egyenesen úgy fogják fel,mint saját döntés,apukám szerint ugyanis aki jól akarja érezni magát,az jól is fogja érezni.és innentől számára az ilyesmi elitélendő.meg amúgy sincs köztem és a szüleim között semmi bizalmi viszony.úgy érzem semmit nem tudok velük megbeszélni...
tudnátok valamit javasolni?szerintetek borderline vagyok,vagy ez csak a késő kamaszkor?ti is nehezen jöttök ki a környezetetekkel?
