1965-ben születtem szüleim nagy örömére. Később kiderült, hogy kétoldali csípőficammal. Orvostól -orvosig  vittek, míg   A Karolina úti Klinikán  többé-kevésbé összeraktak. A gyerekkoromat elég jól viseltem, csak egy  picit bicegtem, azt is csak akkor, ha nagyon elfáradt a lábam. Közben telltek -múltak az évek, férjhez mentem, szültem két gyereket és a lábam lassan megérett egy protézisre. Sajnos már nem volt halasztható és  41 évesen   bevonultam    a Klinikára, ahol sikeresen megműtöttek.

Életem sorsfordulója itt kezdődött el csak igazán. Ekkor már benn voltam 19 év házasságában, s közben mindig úgy éreztem valami  hiányzik az életemből.    Ugyanazon a napon műtöttek egy nálam 14 évvel idősebb férfit is, aki hamarosan  a legnagyobb romantikus szerelem lett az életemben. Négy  nap után úgy sétáltunk a folyosón, mintha  már ezer éve ismernénk egymást. Viharos gyorsasággal gyógyultam és mindenki nekünk szurkolt, mondván kórházi szerelem. Fájó szívvel váltunk el, mert nem tudtuk mit hoz a jövő, hiszen nem csak 14 év korkülömbség de, 160 km  távolság is volt köztünk,.

Teltek-múltak a hónapok, én gyógyulgattam, bár a műtét  nem hozta meg a várva- várt eredményt, mert azóta sajnos bottal járok, most már három éve. Közben elváltam, kiléptem egy boldogtalan házasságból, mert rájöttem,h ogy mi hiányzott az életemből . " A Lelkem társa hiányzott." Bár a körülmények  nem igazán kedveztek ennek a kapcsolatnak, de életem legcsodálatosabb időszakát éltem ekkor. Ha találkoztunk, akkor a lelkünk találkozott és a szívünk.

Egy év boldogság volt, de soha nem bántam meg, mert megtanultam mi az  hogy "szeretet". Megtanultam  valakit végtelen tiszta szeretettel szeretni. A lelkem szeretetével. Bár az egészségi állapotom ugyan rosszabb lett és azóta  egyedül élek, de  a lelkem boldogabb és ha a lélek boldog, akkor a testi nehézség  sem olyan nagy nehézség.  Azt hiszem bölcsebbé váltam  ezalatt a három év alatt. Ha  a sors kegyes lesz hozzánk, júliusban két év után újra találkozni fogunk...

Én is csípőficammal születtem. Mindkét csípőmben protézis van. Most cserélték ki a jobb lábamban a protézist már harmadszorra, mert kilazult. Még nem léphetek rá, három hét múlva tudom csak meg, hogy sikerült-e. Igaz, hogy fájdalmam az nincs. Műtét előtt nagy fájdalmaim voltak.

Nem is tudom, 43 évet hogyan lehet leírni röviden és a lényeget. 1965-ben születtem december elején. 1966-ban kellett volna megszületnem. Viszont majd három hónappal korábban, 1kg 80 dekával világra jöttem. Az életben maradásnak nem volt esélye. Inkubátorba tettek. Viszont csípőficammal néztek szembe az orvosok.

Felvittek Budapestre,a Szent János kórházba. A rokonaim mondtak el nekem sok mindent. Gipszben voltam, mivel deformitásom a csípőmben, nagyon nagy volt. Abban látták az esélyt. A halál keringett a fejem felett. Nagyon kicsi, gyenge baba voltam. A gipszben voltam sokáig, mire kiírták, hogy már 3 éves koromban kengyelbe tehetnek. Sajnos nekem a szüleim nem lehettek mellettem. Talán nem is akartak. Nos 4 éves koromban, a kórházból kijöhettem, gyógyultnak nyílvánítva. Nem sántítottam. Egy Gyermekvédő Intézetbe kerültem vissza a szülővárosomban.

Édesanyám, mivel dolgoznia kellett nem vitt ki az intézetből. Van egy Bátyám, akit az apai nagynéném nevelt közben. Csak azt hiányoltam, már felnőtt koromban is, hogy,  egy orvosi papírt sem, vagy zárójelentést nem őrzött meg édesanyám. Mivel huszonéves koromban kellettek volna. Mikor általános iskolába mehettem, akkor ki vett valaki az intézetből. A nagynéném, estleg édesapám. Ezt nem tudom pontosan. Az intézeti idő alatt az édesapám párszor kihozott engem. De sajnos még a nagymamám sem mert megfogni, mert félt, hogy a kezében halok meg. Csenevész voltam. Ezt a csontbetegséget, a z édesapám rokonaitól,azaz apai ágon örököltem. Három nagynéném is gyermekbénulásban szenvedett.  Ez az örökletesség.Édesanyám, soha nem beszélt a kicsi koromról. Szégyelte magát talán. Hát az iskolában mivel látszólagosan nem sántítottam, ugyanúgy tornáztam, és izgő-mozgó gyerek voltam. Mikor 21 éves lettem, már meg volt az érettségim, dolgoztam, szerelmes lettem, és férjhez mentem. Sajnos ez a házasság egyetlen boldogsága a két fiam születése volt csak. Sokszor panaszkodtam már akkor is, hogy fáj a vápacsontom. Akkor kezdtem el az ortopédiára járni. Gyógytornák, és az úszás,  kerékpározás.Kopásjavítót szedtem évekig, de nem használt semmit. Az ortopédián tudtam meg azt is, hogy a fiaim sem szülhettem volna meg, mert a medencecsontom eltörhetett volna. De ezt is utólag.

Csupán 45kg voltam az első szülésemnél, rá öt évre újra teherbe estem, remélve, hogy lányom lesz, akkor is csak 50kg-val kezdtem kihordani Norbert fiam. Nem kis súllyalszülettek. 3kg 25dkg volt Attila, Norbert 3kg 70dkg. Az idősebb fiam születésénél kiderült, hogy kötött a csípője. Fél évig speciálisan pelenkáztam,  havonta hordtam ortopédiára. Ma már 22 éves, de hála az úrnak semmi baja. De ez már látom, öröklődött lehet, az Ő gyermekénél is. Remélem kisebb esélye lesz a csípőficamra. Dolgozni mentem vissza, és fizikaimunkát végeztem mindig. Túlterheltem magam amennyire muszály volt, hiszen a férjem kerestére nem számíthattam. 37 éves voltam már amikor már éreztem, nem bírom tovább a fizikai munkát. Állandóan fájtak a csontjaim. A derekam is elkezdett iszonyatosan fájni. Az ortopédiára elmentem. Kértem az orvost, írjon ki nekem valami erősebb fájdalomcsillapítót, mert reggelenként a csípőm is rettentően fájt. 38 éves koromban történt, mikor sérv alakult ki.

Szinte azonnal megműtöttek. De közben kiderült, hogy a gerincem S alakzatban defomálódott,kopásos,és meszesedéses. Bánatomra a sérvműtét után fél évvel,kialakult egy ujjab sérv.Ugyanott a IV-V csigolyánál.Háromszor műtöttek azóta.Évente egy műtét.Egyre rosszabb volt,a tünetek erősödtek,és a fájdalmaim.2006-ban kiderült,hogy negyedszer is műteni kell.De én akkorra már titánlemezzel,csavarozva,csontcementtel pótolva voltam.Akkor az orvosi bizottságon,már lebeszéltek a negyedik műtétről.Lebénulok,vagy kibírom a fájdalmakat.JAVULÁS NEM VÁRHATÓ!Gyulladáscsökkentőket,erős fájdalomcsillapítót kell szednem.Hát ezért két hétre nem fekszem,be,és bejárni sem tudok a kórházba.Mivel nincs aki szállítson,s nekem sem lehet már autót vezetni.Bár könnyebb lenne.Amíg a rokonaimat kellet szállítanom addig bezzeg volt autó.A lábam miatt zsibbad lüktet,begörcsöl.Már nem is adná meg az orvos az alkalmassági igazolást. Már a gyógyzserekkel is spórolnom kell,csak a mai anyagihelyzetem miatt.Rokkannyugdíjból élni,és még a kisebb fiam iskoláztatását megoldani már-már lehetetlen.A gyógyszerektől a gyomrom fekélyes lett.Nincs a homlokomra írva,a betegségem.Az idősebb emberek a buszon bottal tudok menni,s látom hogy lenéznek,már útálom az egész életem. Tudom,hogy sokan betegebbek nálam.Remélem rajtuk segít valamilyen terápia.Már az is nagy dolog,hogy a családjuk melletük van.Sajnos az én szüleim nem élnek.A Bátyám messze tőlem,lélekben.Még egy kérés,ha valakinek beteg a gyermeke,és egyszer Ő is felnő:őrizze meg az összes orvosi papírját.Egyszer szükség lesz rá. Mindenkinek gyógyulást,és javulást kívánok. Üdvözlettel:Ildikó