Sziasztok, sorstársaim!

Furcsa történet az enyém, hiszen életem nagy részében nem is tudtam, hogy lelkibeteg vagyok. Azt hittem, csak más vagyok, mint a többiek. Ezt annak tudtam be, hogy a szüleim másképpen éltek, mint az osztálytársaim szülei.

Apám fura egyéniség volt, máig sem tudom eldönteni, mi baja lehetett. Talán pszichopata volt- mindenesetre a "haverjain" kívül mindenkit utált vagy lenézett. Mocskos dolgokat mondott az emberekről, főleg, ha jó alaposan berúgott. A tetejébe ütött-vert minket, ha részeg volt, anyukámat, ha józan volt, engem.

Még a régi rendszerben voltunk, de gyakran nem volt munkahelye, pedig jó zenész volt, 5 hangszeren is tudott játszani és énekelt is. Ilyenkor otthon terpeszkedett és olvasott. Jaj volt annak, aki ilyenkor megzavarta! A háztartási munkába soha nem segített.

Szegény anyukám húzta az igát, ma már elképzelhetetlen, mit meg nem tett a családért. Mindezért semmi köszönetet, de annál több verbális terrorizálást kapott, visszahúzódó lett, mániás depresszióval vetette be magát a család fenntartásába.

Apai nagyanyámmal éltünk négyen egy szobában. Az én drága Nagyanyám! Ő volt a jó szó, a simogató kéz, a védelem számomra. Ő volt az , aki talán ösztönösen, de segített elviselnem az életet egy-két Valeriana-val.

Nem mertem, és nem is lehetett játszanom más gyerekekkel, időmet olvasással és a szerencsére közös udvaron tartott sok-sok állat között töltöttem. Ha apám nem volt otthon, egészen jól éreztem magam, amíg rá nem ébredtem anyukám siralmas helyzetére.

Sikerült elmenni tőlük, megszabadulni a zsarnoktól, aki még azt sem engedte meg, hogy anyum a saját édesanyjával és a nővérével beszéljen! (pedig közel laktak). Szabadság! Azt hittem, enyém a jövő.

De sajnos nem ez történt...

Kicsapongásokkal teli, zűrös kamaszkor, tartalmatlan vagy fájdalommal teli kapcsolatok... Kontrollálhatatlan agresszivitás, meggondolatlanságok, beilleszkedési problémák... Súlyos depresszió, amikor még az ébredés is nehezemre esett... Sírógörcs, szorongások... Talán egyszer majd mesélek még tovább.

Tizenöt éve járok pszichológushoz, pszichiáterhez, de Borderline-t csak két éve diagnosztizáltak rajtam. Le is lettem százalékolva. Most itt ülök, tele sötét gondolatokkal, és azon gondolkozom: mi történt volna, ha nem úgy nevelkedek, mint Bánat lánya?

Sziasztok! Szomorúan látom, hogy nem csak én szenvedek nap mint nap és élem át a folyamatos hullámvölgyet. Én sosem voltam boldog, ki voltam közösítve, nehezen találtam barátokat már ovis koromtól kezdve szorongtam, apám cégtulaj, aki mindig szart rám csak leszidni meg ordibálni tudott velem, mindig is lenézett engem (a mai napig). Ez a folytonos kiközösítés elutasítás, sorozatos szerelmi csalódások hihetetlenül demotiválttá tettek engem...5 éve nincs párkapcsolatom és ma már biztos vagyok benne h semmit sem érek, mert nem is értem el semmit meg am is gáz ember vagyok, napokban már úgy állok hozzá h minek menjek ki az utcára, annyira letompultam h igaz vágyom nagyon társaságra de nem bírnék értelmesen beszélgetni emberekkel, sőt inkább sehogy, mert nem tudok mit mondani. A legutóbbi szerelmi csalódásom teljesen elvette a személyiségem, volt egy kisebb "fénykorom" pár éve mikor volt stílusom, kisugárzásom, bulizósabb voltam, de most már végleg elmúlt, erőltetni próbálom, de nem megy. Próbálom magam olykor összeszedni, kiöltözni és kimenni kocsmába többiekhez, megjátszani h minden nagyjából oké, de látják rajtam h bajom van, egy idő után meg kiborulok (belül) elköszönök mondván fáradt vagyok és végigsírom az utat hazáig. Utálok felkelni, az az első gondolatom h minek keltem fel aztán pár óra után beveszek egy xanaxot h feküdjek vissza, mert nincs értelme fenn lennem. Korábban változó volt a viselkedésem, de mióta nincs melóm, és fogytán a pénzem és csak az elutasítást kapom most idáig jutottam, h ki se mozdulok inkább a lakásból. Hihetetlenül magányos vagyok és már nem is nyitok az emberek felé, mert már biztos vagyok benne, h szarnak rám. Önértékelésem, motiváltságom nulla. Sokan nem tudják sztem ezt megérteni a családom se, maximum Édesanyám tudná, aki fél éve halott....ezt a gyászt is egyedül magamban kell átélnem legtöbbször, mert egyedül is élek. A lényeg az, h 22 éves léttemre már úgy érzem meghaltam, már csak a temetésemre várok. És nem tudom hogy mániás depressziós vagy borderline-os lennék-e, mert mind2 tünetei valósak rám. Számomra a napi 1 doboz cigi meg piálás ad vígaszt, még elmosogatni is megerőltető számomra, magamért meg semmit nem vagyok hajlandó tenni, mert hát a magány igenis lebénítja az embert, így úgymond minek? És közben arra várok nap mint nap, hogy úgy keljek fel h igenis változtatok az életemen, egy fasza jó csaj leszek, aztán mégis az jut eszembe ébredéskor h áááh a f...om inkább visszafekszem aludni...

http://www.youtube.com/watch?v=GUY1zfxi0Vk   lelkiállapotomat tökéletesen kifejező szám, rengetegszer hallgatom.

Szerintetek ez nagyon súlyos állapot már amiben vagyok?

Hello  sziastok   én már  irtam ide  párszor  szorongásos depressziomvan   (elvileg  )   már  voltam szakorvasnál    gyogyszer irtak  szettem  3  -4 honapig  semmi !!!    vagy  2 éve  vagyok ebbe a  dologban  benne   és  ami  a legszívszorotobb .hogy   érzem  átesem a ló  tulsooldalára  ugymond"     ezen azt értem  .hogy   egyre   fásultabvagyok    mindenap  öngyilkosági gondolataimvannak    azzal küszködöm   minden   minek   meg   minek ez   vagy  minek az   szóval   passz   nemtudom kezelni a helyzetet    nemtudom mitörténik velem  csak  folyok   a napokkal de    mint  1   nemisstudom .hogy fogalmazzak   mintha  megakarnák semisülni     vagy ijesmi érzésemvan   jelenleg  rivotrilt szedek  2mg  naponta  de   ezis csak  van  nemsokmindent ér  szoval áá mindegy    annnyira  reményt vesztett lettem   .hogy   borzalmas  meddig lehet ezt  birni  ép  és jozan    ésszel  elmével   ???  kérdem én       tudom vagyunk sokan ijenek    van aki  nembirja   és   pufff elintézimagát    ki meddig birja     de   van aki  kijön ebböl  de  hogyan nem tudom nem értem   azért irok  mert  jo kicsit   kiirni magambol    van kivel megosztanom a gondom mer anyukám  melletemvan   egyébként  29 éves vagyok    szoval    mostkélne  igazáncsak élnem ehejett  buvalbélelt lettem   álando   letargia   szomoruság  nevetek én de  á  nem ugy  mint rég  meg   peszimista  vagyok    mindenbe a  negativumot látom    nemszeretek tervezni   minek  mondom   lehet  hogy ma már meghalok  szoval  legszivesebben  beleüüvöltenék a  VÍLÁGBAAA    .hogy áj   de  hiába   reménytelen a helyzet   ha  valaki   tud valamijot  irjon  szivesen meghalgatlak  itt elértek    lali82@lajt.hu   jelenkezz és fölveszlek és  beszélhetünk   sziasztok