Mindennapi lelki szenvedéseink "hatásmechanizmusa"!
Sziasztok!
Olvastam egy állati érdekes könyvet (Arató Mihály - Túry Ferenc: Mindennapi lelki szenvedéseink) és volt benne egy rész - több is - , ami nagyon megfogott, mivel végre úgy gondolom, hogy megértettem a szorongásaim, pánikszerű állapotaim hatásmechanizmusát. Bemásolom ide, amit kijegyzeteltem a könyvből, hátha másoknak is érdekes, hasznos lehet. Dőlt betűkkel az én hozzáfűzésem olvasható! Remélem nem csak nekem volt nagyon hasznos ez az olvasmány - persze a könyv teljes kontextusában azért jobb, de ez a rész nálam nagyon ütött!
"Amikor az értékelési folyamatok eredménye az a következés, hogy valamilyen veszéllyel állunk szemben - pl. közlekedni probálok, de mivel a rohamaim mindig ekkor jelentkeznek ezért azt gondolom, hogy pl "úristen megint közlekednem kell és mi lesz ha rám jön egy roham, hiszen nincs velem senki?" (ez a jelentéstulajdonítás a gyakorlatban, hiszen a közlekedés így egy veszéllyel fenyegető helyzet) tehát elkezdek parázni-, , akkor szervezetünk felkészül arra, hogy megoldja a helyzetet. Számára azonban csak egy lehetőség van, az aktivitás, ami kétféle viselkedést jelenthet számunkra. Vagy elmenekülünk a helyzetből, vagy aktívan megküzdünk vele. Ehhez arra van szükség, hogy a szervezet úgy csoportosítsa erőit, mozgósítsa tartalékait, hogy tényleg képes legyen az aktivitásra, azaz, biztosítva legyen a fokozott vérellátás, legyen elég vér az izmokban, legyen elég oxigén stb. Ennek kicsit leegyszerűsítve az az eredménye, hogy fokozódik a szívritmus, a vérnyomás, a légzésszám, az izomfeszültség. A probléma csak az, hogy a körülmények legtöbbször nem teszik lehetővé az aktivitást, sőt, éppen ellenkezőleg, nyugodtan kell viselkednünk és általában nem szeretnénk, ha a környezet bármit is észrevenne rajtunk. Így tehát, anélkül, hogy tudnánk róla, szervezetünk fiziológiai állapota és a tényleges viselkedésünk között ellentmondás alakul ki, nem használjuk fel az aktivitáshoz mozgósított energiákat. Ebben a folyamatban kitüntetett szerep jut a fokozott légzésnek, ami módosítja a vérben oldott oxigén és széndioxid helyes arányát, és olyan biokémiai folyamatokat indít el, melynek eredményeképpen különböző kellemetlen tüneteket élünk át, például kézzsibbadást, szédülést, légszomjat, stb. Ahogy észleljük ezeket a tüneteket, még jobban megijedünk, hiszen erősödik az a meggyőződésünk, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Aki látott vagy átélt pánikrohamot, tudja, hogy ilyenkor a légzés kapkodóvá, lihegővé válik, sőt, sokszor a páciens úgy gondolja, vagy éppen arra bíztatják, hogy jó nagyokat légezzen, ami csak rontja az állapotát. Olyan ördögi kör jön létre, amiben a tünetek az ijedtség révén pánikrosszullétig fokozódnak. Általában maga a páciens jön rá, hogy a légzésritmus lassításával a rosszullétet is befolyásolhatja. Mindez nem nehéz, szép nyugodtan, egyenletesen kell venni a levegőt. Nem kell különösebben mélyre szívni, mindössze arra kell figyelni, hogy a belégzés kicsit rövidebb legyen, mint a kilégzés. Jól bevált ritmus a 3-5 mp belégzésnél és az 5mp kilégzésnél.
(ez innen egy külön rész - szerk. azaz én :)) A szorongó beteg akaratlanul fokozott érzékenységgel, kissé felnagyítva, torzítva éli meg a testi jelzéseit. Ha tudatosítjuk benne a fenyegető katasztrófajelzés valódi jelentését, várható rövid időtartamát és teendőit, ezek már a kezelés első lépéseit is jelentik. A különböző felmérések szerint a lakosság mintegy 20-30 százalékának életében fordul elő legalább egy pánikroham. Ez még nem pánikbetegség. Ha a pánikrohamok ismétlődnek vagy a pánikattack következtében szorongás, félelem, kerülő magatartás, fóbia, fokozott önmegfigyelés, hipochondriás, túlzott betegségtudat és aggodalom fejlődik ki, akkor már a pánikbetegség ördögi köréről beszélhetünk."

Pánikbetegség közösséghez csatlakozhat Ön is! Értesítjük a közösségben született új történetekről!
