Szeretném megosztani mindenkivel a történetemet, most már így 31 évesen,szeretnék ezzel is erőt adni mindenkiek.
4 évesen leukémiás lettem, a háziorvos későn ismerte fel a tüneteket, kezeltek a Heim Pál, és a Szent László kórházban. A másodikban, hónapokig bent is "laktunk" anyukámmal,szinte mindenre emlékszem,a szurikra,az infúziókra,a csontvelővételre és a kemora. Ami az emlékeken kívül maradt, a kezelések alatt károsult a jobb szemem, de "csak" annyiban,hogy a pupilla nem úgy reagál a fényekre,mint a bal. 5 évesen gyógyultnak nyilvánítottak,renszeresen kellett járni vissza kontrollra. Semmi gond nem volt,ugyan úgy "működtem" mint a többi gyerek.
Munkámból kifolyólag (légiutas-kísérő) rendszeres kivizsgálásokon kellett részt venni,minden eredményem megfelelt.
2008.-ban terhes lettem,tervezett baba volt,nagyon boldog voltam. Itt sem volt semmi gond,egészen a 6.hónapig,elkezdtem nagyon durván vizesedni,nagyon magas lett a vérnyomásom (160-200),és a 7 hó végére már nem tudtam járni,lebénult a bal lábam. Hiába mondtam a nőgyógyászomnak, (nem magán) a panaszaimat,rám sem figyelt,pedig már az elején közöltem vele a gyerekkori betegségemet is. Ahogy tudtam vonszoltam magam,anyukám segített ellátni engem és a családi ház körüli teendőket,amíg a férjem dolgozott. Nagyon erős jellem vagyok,nem szeretek segítséget kérni,próbálom magam megoldani a problémáimat,de aznap 2008.10.16.-án kb 16 óra lehetett,egyedül voltam otthon, és csak annyira emlékszem,hogy nem bírtam felkelni az ágyból,és remegtem,fáztam. Valahogy felhívtam anyukámat,(persze a nőgyógyászom annyit mondott anno,hogy nem születhet meg a gyerek 38.hét előtt bírjam ki) amikor meglátott rögtön mentőt akart hívni,persze nekem az járt a fejembe,amit a doktor mondott. Férjem rohant haza,száguldás a Szent Imre kórházba, 210-es vérnyomással,infúziók jobb-bal kéz stb,császár... Le szerettük volna vetetni a köldökzsinórvért, de a műtét alatt majdnem elvéreztem, tehát nem lehetett kivitelezni. A baba egészséges lett, én pedig reménykedtem,hogy újra járni tudok. 3 nap után már mehettem is haza, persze említettem a doktoromnak is,hogy nem igazán tudok járni,csak ha támaszkodok vmin,és fáj a bal lábam. Majd elmúlik közölték...
1 napot voltunk otthon a babával,reggel már nem tudtam kikelni az ágyból,kórházról-kórházra jártunk,a pár napos babát is magammal kellett vinnem mindenhova mivel szoptattam. Órákon keresztül kellett mindenhol várni,úgy ,hogy a férjem cipelt a karjaiban,anyukám pedig a mózesban a lányomat.
Végül is kikötöttünk már másnap a Szent János kórházban,és ott közölték,hogy a felvételek alapján nincs csípőcsontom...protézis kell...műtét. Kiborultam,az alig pár napos császársebemmel,a tehetetlenségemmel és megint egy műtét. Kaptunk egy szobát ahol biztosították,hogy bent lehessünk 3-an,én aki szoptattam,anyu aki engem és a babámat gondozza.3,5 hetet voltunk a kórházban.Nem kívánom senkinek,azokat a fájdalmakat átélni amin keresztül mentem, mivel szoptattam nem kaphattam morphium tartalmú fájdalomcsillapítót, csak Algopyrint. Túléltem ezt is,otthon mankózás,még jó,hogy itt is tudott anyukám segíteni.
Rendbe jöttem,júniusban elmentem kontroll vizsgálatra már másik nőgyógyászhoz,és a citológiai vizsgált P3-as lett,+ HPV 6,11. Olyan stádium lett,hogy műtét lett,ez nem is volt vészes 10perc,a saját lábamon mentem be a műtőbe,és azon is jöttem ki.
Vártam az eredményt,hát nem lett jó,még ki kellett metszeni a csatornából is.Megint műtét...semmi gond! Most aug. elején kaptam meg az eredményt,hogy sikerült a műtét, DE még mindig ott van a HPV.
Napokban voltam anyajegyszűrésen,miért is ne címszóval...találtak a hasamon egy 3mm-es rosszindulatú "pöttyöt". Jövö héten, 08.12.-én műtét...
Már úgy vagyok vele,hogy azért is, ezen is túlleszek, nem győz le semmilyen betegség,hiszen már itt van a kislányom akiről nekem kell gondoskodnom, a családom,barátaim.
A mottóm: SOHA NE ADD FEL!!!
Bagi Orsolya
