Nem megyünk, hisz nincs kedvünk - noha menni szeretnénk, mert valahol igenis van vágyunk, nem teszünk, mert leblokkolunk - és itt a bűntudat érte - pedig szeretnénk, hogy minket is elismerjenek valamiért, hogy valamihez értünk és hasznunk van, helyünk ahonnan hiányoznánk, hogy elértünk valamit - mert hiába ilyen és olyan hajlamok, valamiért itt vagyunk ezen az oldalon - miért? Mert tudat alatt - ha tudat alatt is - de élni akarunk-. Csak elfelejtjük, amikor az a bizonyos a hatalmába kerít minket – az a bizonyos, mely megszűntet megannyi vagy minden életérzést. Hatása alatt nem érezzük, hogy lenne kedvünk vagy vágyunk bármire is vagy bármiért.

- De ha ezt átvészeljük, akkor újra és újra felébred bennünk az érzés, melyet vágyakozásnak nevezek, - vágy hogy mosolyogjon valaki ránk, vagy várjon minket valahol, hogy újra képesek legyünk úgy takarítani vagy könyvet olvasni, mint régen, hogy ki tudjunk lépni a kapun és végigsétálni szorongások és negatív gondolatok nélkül. A vágy az életre. Ne felejtsd el akkor, mikor magad alatt vagy, hogy mi történik, ha egy-egy gödröt átvészelsz - ne feledd, hogyha átvészeled, felébred benned a vágy - és vágyainkra való emlékezésünk adjon elég erőt ahhoz, hogy előre haladjunk, ezt kívánom mindenkinek!  Igen, érzem én is, hogy nincs remény, igen, nem tudok sokszor még a szobából sem kimenni, saját foglyom vagyok, igen, vágyam támad a halálra vagy arra, hogy pengével hasítsak végig többször a bőrömön – és ez ne most elkezdődött.

De nem írhatok olyat, hogy ezt akarom választani, vagy hogy én ilyen volnék. Hiszen valamiért itt vagyok ezen az oldalon. Itt és írok s te ugyanezért a valamiért olvasod soraim éppen. Érted? Azt mondom, tarts ki, azt mondom, hiába vagy teli negatív érzetekkel, valahol benned tudtod nélkül, tudatod mélyén és lelked rejted zugában élni akarsz, ’ meggyógyulni ’ és haladni. Valamiért csak olvasol. S én valamiért csak írok s olvaslak téged. Szeretném ismerni a történeted, egy másik ember vagy, egy társam a világból, nem vagy teljesen egymagad. Igen, a harcod önmagadban csak egyedül, a legteljesebb magányban kell megvívnod, mert nem teheti meg más, csupán mankókat adhat. A küzdelmed egyedien te éled át. De érzésben nem vagy egyedül – én is ugyanúgy kínlódom attól, amitől te és még sokan mások – tudjuk egymásról, hogy különösen megfogalmazott érzéseink és gondolataink mit jelentenek, akkor is, ha önmagunkban ellentétesek is azok. Vívódunk, ezért ellentétesek. S tudod mért vívódsz? Mert győzni akarsz! Azt kívánom, hogy érd el! Azt, hogy merj győzni!

Dzsen

Helyzeteim felett nem érzem, hogy kezemben lenne a kontroll. Sokszor előre félek, amely több kárt is okoz. Így át kell gondolnom, ha adódik egy lehetőség majd, hogy felvesznek valahova dolgozni, hogyan is fogom megoldani. Hogy fogok munkahelyemre bejárni? Nem jelenek meg összejöveteleken, bulikon, rendezvényeken, nem élek társasági életet. Ha mégsem fordulok vissza, hanem vállalom, akkor kellemetlen melegség tölt el, és nehezen kapok levegőt addig, míg a társaságból ki nem vonom magam. Ott is megtalálom a félelemre való okot, ahol logikátlan.

Szorongok. Kényszerítem magam olyan helyzetekre, amelyek elől elmenekülnék, szándékos módon bennük maradok, azért, hogy megpróbálhassam legyőzni őket, hogy magatartásom (és gondolatmenetem) változásra/változtatásra késztessem. Az osztályba későn értem, s hogy ne keljen a sorok közt bemászni, leghátulra ültem- ahova egyébként nem szoktam. Senki sem zavart és senki se látott, csak a velem egy sorban ülők, de ők barátságosan köszöntöttek. Mégis melegem lett, mert valami olyanféle érzésem támadt, hogy nem tudok megszólalni. 40 percet maradtam, aztán hazajöttem. Nem bírtam tovább.

Amikor több emberrel vagyok egy térben, nem tudok enni, inni is nehéz. A mosdóba is akkor megyek ki, ha már nem megy visszatartani. Nem merem a fejem se megvakarni, mert félek, hogy azt hiszik, nem mostam hajat –holott folyton dicsérik formás frizuráim. Egyáltalán nem tudok természetesen viselkedni, annak ellenére, hogy sok ember nagyon bír engem.

Mindez most már akadályoz mindennapi életvitelemben, teljesítményeimben. Ezért keservesen küszködöm legyőzni. Eltökélten hiszem, hogy le tudom, de ez semmit sem tesz könnyebbé.

Olykor oly annyira kétségbe esem, hogy elfeledem, harcban kell állnom önmagammal, különben azt a kis kontrollt is elveszítem, ami pislog, és butaságot teszek. Nagyrészt ekkor vágom tönkre kevéske emberi kapcsolataim. Ekkor semmi sem ér semmit. Napokra a szobámba zárkózom a sötétbe és nézegetem a falat, a redőnyön átszűrődő fényeket. Semmihez nem marad kedvem, csak sajnálkozom. Ekkor vagyok a legmagányosabb és felsorakoztatok minden létező negatívat –nem csak az életemből.

Máskor meg kész vagyok mindenre, hogy győzzek magam felett, rengeteg energiát érzek magamban duzzadni. Nem állíthat meg senki és semmi, boldog akarok lenni – határozom el, de ezt könnyű letörni, percek alatt átfordulhat.

Előre félek a kudarctól már akkor, amikor még szóba sem kerülhet az. Egy emberi kapcsolatom sincs megfelelően ápolva. Mindenkit sorra veszítek el. Rengeteg düh él bennem, szeretnék megszabadulni tőlük, nélkülük tudom, fantasztikus ember lennék. Nem hagyom a múltat, nem tudom átlépni, kínoz, én vagyok tudom, ki nem enged a múltból szabadulni, de e tudás nem sokat ér.

Zavar a sok lelki sérülés, amelyeket gyerekként nyakaltam be. Felnőttként nem tudok velük mihez kezdeni, ez a legnagyobb- és lényegesebb igazság. Mintha még mindig egy szerető családtagra várnék. Megrekedtem, biztonságérzetem nem alakult ki. Ez az egész olyan, mintha egy ördögi kör játéka lennék. Az utóbbi időben csak mélyebbre zuhantam, pedig még pszichológushoz is fordultam. Azért, mert nekem kell megoldanom, magamban csak én győzhetek, más nem teheti meg bennem, de rá kellett jönnöm, egyedül csak elkavarodom. Mivel a dolgokba egyre inkább csak belegabalyodtam, gondoltam ideje már szakértőhöz fordulnom. Meg azért, mert már régóta rettegek attól, hogy megőrülök.

Apámból az őrületet az alkohol hozta ki. Határtalanná lettek félelmei, már nem tudta uralni őket, tönkretette saját életét, másokét megkeserítette. Félt, hogy üldözik, hogy leskelődnek utána, hogy figyelik őt. Este felküldött a kertbe, meg kellett néznem, nem-e bujkálnak a bokrok közt emberek, akik ártani akarnak neki. Ő volt 50 éves körül, és engem küldött fel, egy gyereket, mert annyira rettegett. Szükség volt neki többször elmondanom, hogy nem láttam fent senkit, míg végre elhitte. A házban leveleket rejtett el különböző helyekre azért, hogy találják meg, ha ő netán meghalna, hogy nehogy ne derüljön ki az igazság, az, hogy őt egykor üldözték. Mindenhol nyomokat, bizonyítékokat keresett, a világ, amelyben élt, nem a valóság volt. Visszagondolva, nagyon magányos lehetett, nagyon egyedül. Bolond címkét kapott úgy, hogy senki sem bánta. Valójában senkit nem foglalkoztatott, járkált az utcákon egy megbolondult férfi, ennyi volt. A válasz, hogy az esze elment, elegendő lett, így mellékessé vált tudni azt, hogy érzi magát. Egyszer láttam sírni. Kitódult belőle az érzelem, nagyon hírtelen és nagy sebességgel. Azért sírt, mert nagyon szeretett. A káosz eltartott egy ideig. Majd láthatatlan lett beteg, csak a halála előtt 2 nappal derült rá fény. Előttünk élt, én láttam, ahogy egyre jobban összemegy az, aki a legjelentősebb volt egész addigi életem során. Mégsem vettük észre, hogy előttünk haldoklik. Halála előtt egy héttel láttam, ahogy inget cserélt. A teste iszonyú vékony volt (csak a kis pocija domborodott, az mindig tele szeretett lenni). Bizonyosan már régóta soványan mászkált, de én sem tudtam róla. Csak akkor kezdtem el foglalkozni vele, amikor már késő volt, de akkor is annyira kétségbeesetten, hogy nem helyesen tettem. Amikor kórházba került, meglátogattam és az orvos odasúgta, hogy meghalhat, de én nem fogtam fel, hogy ez lehetséges lenne. Apu elmondta nekem, hogy elfogyott a gyógyszer, amit csontritkulásra szed, mire én erősködtem, hogy mondja el az orvosnak is, írnak fel. Ő rám förmedt, hogy ne ezzel foglalkozzak. Elindultam hát kifelé. Az utolsó, amit édesapámnak mondtam, az szó szerint ez volt: „Örülj, hogy valaki legalább leszar.” Erre ő rám mosolygott, miközben én kiléptem a betegszoba ajtaján. Másnap délelőtt bemehettem volna, de gondoltam, majd délután. Délben már őt sirattam. Nem tudom, ezt fel lehet-e valaha dolgozni. Most úgy gondolom, édesapám jelentősége életem végéig be fog folyásolni. A küzdelmet is azért kezdtem el, mert nem akarok úgy összemenni.

Próbáltam elnyomni, elfelejteni, semmibe venni, kicsinek értékelni, de nekem a múlt folyton visszaköszön, s ezért nem tudok ’normálisan’, ’mindennapian’ élni. Szabályosan rettegek attól, hogy megőrülök, sőt, lesem, hogy jelentkeznek-e már rá jelek.

Előbb megpróbáltam kibeszélni magam, hátha segít. Kibeszéltem egy embernek, nem segített, ezért kibeszéltem még egynek, aztán még egynek és sorozat lett belőle.

Szomorú vagyok, ezt a szomorúságot furcsa módon Mária szomorúságának mértékéhez hasonlítottam -egyértelmű, hogy honnan tudnám, miféle szenvedés lehet az és e hasonlatnak semmi értelme- de akkor is ahhoz hasonlítom, bármennyire reálatlan. Kétségbeesett vagyok, mert néha csak kapkodok ide-oda, menedéket keresgélve és megoldásokat. Életuntságom már nem kérdéses. De legfőképpen magányosnak érzem magam.

Lelki meztelenség -

Mindezt nem gyógyulás után írom. Hanem útközben. Minden félelmem és kétségem, kudarcom és harcom tartalmazni fogja. Amit csak át kell élnem, azt papírra vetem. Még én sem tudom, hogy a befejezés mi lesz, azt sem, érdemes-e belekezdenem, s ezzel az irománnyal mi történik majd. De biztos vagyok abban, hogy nagyon sok ember járkál hasonló cipőben, kortól, nemtől, vagyontól, -mindentől függetlenül.

Én úgy gondoltam, belekezdek a küzdelembe. Mert nem akarom, hogy a rendelkezésre álló időmet egy barlangba vonulva legyek kénytelen leélni, miközben boldog is lehetnék. A boldogság választása csupán az én döntésem. S én nem akarok sötétben maradni! Belekóstoltam már a boldogságba, tudom mi vár rám, ha kimászom. Tudnod kell neked is, hogy valójában érdemes. Akkor is, ha a sötét az egyetlen vigaszod lett, ha a démonok tánca művészi adottságaid részét képezi. Valahol a lelked mélyén te is érzed. Már csak az a kérdés, hogy eléggé akarsz-e érte tenni és eléggé akarod-e, hogy boldog legyél.

Tisztában vagyok azzal, sok fájdalmat kell átélnem a változások érdekében -már belekóstoltam. Az úton – én mondom, nem egy, hanem nagyon sok zökkenő van, amin könnyedén, túl könnyedén el lehet bukni és sírva fakadni. Végül feladni. Ha elindulsz, jelentősége van annak, hogy ezt tudd. Mindig tudd! Tudd annyira, hogy tudatában is felállj és folytasd!

Én elindultam, és elbuktam sokszor. Annyira, hogy az életem akartam eldobni -nem is egyszer. Ma is eszembe jut, mennyivel egyszerűbb volna egyik percről a másikra nem létezni, csak azért, mert nem kezdhetem előröl. Amit elkövettem, azt megtettem. Amit átéltem, azt átéltem és valamilyenné formált. Amit kimondtam, az valahol ott maradt, és minden döntésem, amit valaha hoztam, körülöttem lebeg.

De fordíthatok mindenen, a hibákat is megpróbálhatom helyrehozni, vagy legalább azt elmondani, hogy megpróbáltam. Van rá lehetőségem, melyek által esélyek nyílnak meg előttem. Nem folytatom ugyanúgy, ahogy eddig, mert már ráébredtem, hogy van választásom.

Azt is tudom, mennyire alapvető, hogy ilyenkor az ember gyenge. Kétségbeesve leginkább másokba próbál kapaszkodni, de azok nem akarnak lehúzva lenni. Sokszor azt sem tudják, mi a megfelelő reakció. Hogyan szólítsanak meg. Hogyan győzzenek meg. És ’nekünk’ még ez is fájdalmat tud okozni, de ez nem az ő hibájuk. Meggyőzni csak önmagam tudom. Nekem kell felismernem, beismernem/elismernem, lépnem. Löködhet bárki, előrébb jutok, de eredményt csak a saját elszántságom hoz. Ezt neked is meg kell értened. Tudom, nem akarsz ennyire egyedül lenni. Én sem! Mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy teljesen egyedül kell küzdened! Van, akinek egyedül nem is sikerülne soha. Talán én is ilyen vagyok.

Ezért kétségbeesve kapaszkodtam mindenkibe. Rossz stratégia volt, csak összegabalyodtak a kezek, amelyek megpróbáltak megtartani. Ne kapaszkodj mindenkibe, akit elérsz, mert sokat veszítesz.

Ezúttal másként indulok el. Ezúttal többet tudok -nem eleget- de amit igen, azt megosztom veled és útközben majd egyre okosabbak leszünk De ha nem ebben a cipőben jársz és hasonlóban sem, csak meg akarsz érteni valakit, aki fontos neked, akkor azért gyere velem. Én most félek. Hiába írom a szavakat a nagy nekifutásról. Akkor is félek, de nem hajtogathatom ezt, ezzel a jeligével nehéz volna útnak eredni, nem igaz? :)

Jelenleg azt sem tudom, képes vagyok-e végigvinni. Hogy képes vagyok-e arra, változtassak az életemen. Van –e elég erőm ahhoz, hogy átlépjek minden olyan határt, amelyek előtt megreszketek, amelyek miatt napokig nem mozdultam ki eddig. Amelyek okán visszahúzódtam búvóhelyemre, mert kétségbeestem és tehetetlen lettem. Csak halasztgattam későbbre mindent. Búvóhelyem árnyékából szemlélve mindig reménytelennek láttam az elromlott dolgokat. Most is éppen úgy találom, hogy annyi mindenre nincs esélyem. De ébren kell tartanom magam, mert tudnom kell azt, valójában csak arról van szó, hogy a mélyből nézve nehezebbnek tűnik minden.

Néhány napig veszteg kellett maradnom: a redőnyt nem húztam fel és nem zavart. Az utcára ki se léptem, de nem is hiányzott. Ezalatt senkivel sem beszéltem, semmihez nem akadt  kedvem, csak zenét hallgattam. Nem tetszett semmi és semmit nem is szerettem. Napokba, vagy hetekbe telt, míg végre újra remélni tudtam egy - két lehetőséget. Ezen a héten is így volt. Nem mozdultam ki, a redőnyön átjött némi fény - azt bámultam. Átszűrődött néhány hang is – emberek jártak – keltek, autók, és hallottam egy madarat, amelynek csicsergése azt hiszem, megérintett. Gondolom azért, mert vágyom arra, hogy ne legyek bezárva. Élni vágyom. Nevetésre. Felhőtlen nevetni szeretnék sokat és sokáig. Boldogan. De ezért tennem kell valamit, nem tudok tovább tűrni olyan dolgokat, amelyeket nem is lenne muszáj.

Jó, ha neked is van rejtekhelyed. Mindenkinek szüksége van ilyesmire. Van, aki zenét ír, aki sportol, aki sétál és van, aki ágyban akar maradni. Ne félj behúzódni, nem szakad le tőle az Ég, ne legyen miatta bűntudatod semmiképp, akkor sem, ha vannak, akik mérgelődnek semmittevéseden. Tedd, ha éppen erre van szükséged, hiszen valahogy meg kell nyugodni. De ne legyél a bújócska rabja.

Elegem lett! Elegem lett, hogy egy ’betegség’ kifog rajtam. Egy olyan betegség, amelyet én is táplálok. Ember vagyok a francba is, egy intelligens, fiatal nő. Állítólag az ember a teremtés csúcsa. És kifog rajtam a depresszió, a pánik és a szorongás, s már a borderline is úgy, hogy még hozzá is járulok? Ez egyszerűen idegesít már! Dühös vagyok! Nagyon dühös és ezért belekezdtem ’ebbe’ az írásba. Eddig a dühöm feltartott az előrehaladás felé vezető úton, nem is akármennyire. Most intelligens leszek és másra irányba fordítom. Arra, hogy meggyógyuljak. Úgy érzem, hogy most napokon át írni tudnék. Ha még pár napig bámulom a redőnyön beszűrődő fényt, biztosan beleőrülök. Valamit tennem kell ellene újra!

Már látom, hogy mennyi hibám fogod olvasni. Már látom, ahogy néha kiakadsz. De amíg nem vállalom, addig csak bujkálok és nem élek. Szembe kell néznem saját démonjaimmal, ahogy neked, hogy rátaláljak végre arra, aki vagyok, - aki lehetek. Mert élni akarok akkor is, amikor az ágyamon ülve az jut eszembe: mindennek vége. Csak az életérzésemre rátelepszik a szuicid, mint levélre a tetvek. Érted ezt?

Olyan könnyen jut eszembe. Arra gondolok, már nincs remény, rossz vagyok, nem érdemlem meg, hogy valaki szeressen, hogy az a személy, aki éppen vagyok, már nem folytathatja tovább. Túl könnyen felejtem el, hogy élni akarok. Tehát emlékeznem kell arra, hogy amikor nem kerít hatalmába a sötét, és az érzelmek sem uralkodnak felettem, felvillan az, aki valójában vagyok, és akkor élni akarok. Emlékeznem kell arra, hogy élni akarok!