Akinek a szívéhez bárki is közel áll, abban halványan vagy erősen él az aggodalom is: csak valami baja ne essen. Speciális kihívás, ha szerettünknél krónikus betegséget diagnosztizálnak, hiszen ebben az esetben nem csak aggodalmunk beigazolódása ér sokk hatásként bennünket – ő beteg marad, és a mi életünk is örökre megváltozik. Sokan végül mégsem tragédiaként élik meg mindezt, és a későbbiekben még pozitív hatásokról is beszámolnak. Mi a titkuk?

Beszélgetés Dr. Riskó Ágnessel

Különösen nehéz azoknak, akik gyerekük krónikus betegségével szembesülnek, hiszen a szülők hiszik, hogy mindentől meg tudják védeni kicsinyüket és bármit megtaníthatnak neki. Óriási csapás a tapasztalat, hogy ez nem így van. Egy gyermek azonban kizárólag akkor tudja betegségét elfogadni, ha a szülő – és elsősorban az anya – elfogadja azt. – mondja Dr. Riskó Ágnes klinikai szakpszichológus, aki több, mint 30 éve foglalkozik a krónikus betegséggel élők és hozzátartozóik pszichés gondozásával. Amennyiben az anya érzelmileg nem képes azonosulni gyermeke állapotával és rábólintani a szükséges terápiára, akkor a gyermek is ki fog bújni a kezelés alól és például nem veszi be a gyógyszert, vagy nem fogadja meg az életmódra vonatkozó tanácsokat. Főleg nagyobb korában lesz az együttműködéssel ezzel egyre több nehézsége. Ezzel szemben ha a “felnőttek” nyitottan állnak a helyzethez és nem esnek kétségbe amiatt, hogy bizonyos szempontokból megváltozik életük, továbbá belső energiáikat arra összpontosítják, hogy mindent a lehető legjobban oldjanak meg, akkor gyermekük is ugyanígy cselekszik majd. A tágabb közösség reakciója is számít, fontos a többi gyerek, az óvónő vagy a pedagógus “elég jó” segítsége – hiszen tökéletes támasz nincs, de ha kellő pillanatban személyre alakított segítséget kapnak ezek a gyermekek és serdülők, akkor nem érzik kirekesztve magukat és ki tudnak az életben teljesedni. Ha a gondozó megbillen, a gyereknek sokkal nehezebb. Ezért kell egy egységnek tekinteni a pszichológiai gondozásban az érintettet és hozzátartozóit, valamint az orvost és a nővéreket is – hangsúlyozza a szakember.

A hozzátartozóknak persze nem csak a gyerekek esetében van lelki értelemben véve is fontos feladatuk. Amellett, hogy lehetőleg pozitívan állnak szerettük állapotához, vigyázniuk kell magukra is. A hozzátartozók veszélyeztetettek lelki és testi betegségek vonatkozásában. Akik erre hajlamosak és nem jól élik meg a segítő szerepét, általában pszichoszomatikus tünetektől, szorongástól, depressziótól szenvedhetnek, vagy meglévő kisebb betegségük állapota rosszabbodik – tájékoztat Riskó Ágnes és hozzáteszi: nem válhat beteggé az egész család, ezért ha úgy érezzük szükségünk van rá, keressünk támogatást akár személyes, telefonos vagy e-mailes tanácsadó központokban. Valószínűleg a krónikus betegséget gondozó orvos meg tudja mondani, hogy kihez érdemes fordulni. A hozzátartozókra nem csak lelki, hanem fizikai terhek is hárulhatnak, ezért is fontos, hogy tudatosan osszák be energiáikat, magukra is figyeljenek. Amennyiben az érintettel együtt sikerül úrrá lenniük a tünetek és a kezelés okozta gondokon, érzelmi növekedést is átélhetnek. Egy ilyen küzdelemből győztesen kikerülni (persze a harc megmarad és ettől még lehetnek hullámvölgyek, csak nem mindegy, hogy ez milyen mélységekig kavar fel bennünket) és hosszútávon helyt állni önbizalom-növelő és értékrend-tisztító hatású.

Emberi tulajdonság, hogy ha szeretteink közül vagy ismeretségi körünkből valakinek valami baja van, olykor bűntudatot érzünk – folytatja a szakember. Ez a bűntudat sokszor a túlteljesítés motorjává válik. Sokszor túl erős a hozzátartozók azonosulása, és ugyanabba az állapotba hozzák magukat, amilyenben szerettüket látják, anélkül, hogy valójában betegek lennének. A bűntudat túlféltést is szülhet – figyelmeztet Riskó Ágnes – a beteg azzal szembesül, hogy még azt sem teheti meg, amire képes lenne. Az ilyen béklyó hatalmas kétségbeesést szülhet lelkében. Vannak olyan nem tisztázott és káros pszichológiai kezdeményezések is, melyek során megpróbálják megtalálni a betegség felelősét, hogy vajon ki a “bűnös” a családban. Nem szabad ilyesmiben hinnünk – figyelmeztet a szakértő, a tudományos alapot nélkülöző csodatevő módszerek egyébként is nagyon sokat árthatnak a betegnek és hozzátartozóiknak – fűzi hozzá. Szintén a bűntudat következménye lehet, amellett a szorongás hatására is sokan képesek óvodás módjára hinni a “nagyon rendes asszonyban vagy emberben”, aki majd “csodás” vagy áltudományos gyógymóddal rendbe hozza szerettüket. Nem gondolva arra, hogy a világtörténelemben bekövetkezett csodák sosem kerültek pénzbe, bármit odaadnak cserébe, pedig ezzel csak újabb csapást vonnak magukra.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy szerettünk fizikai segítésén, lelki támogatásán és a gyógyszer adásán túl nem lehetünk hasznára. A krónikus betegséggel való együttélést az érintett szemszögéből megközelítő cikkünkben részletesen foglalkozunk azokkal az önsegítő módszerekkel (mozgás-, művészet-, munkaterápia, önszuggesztió, stb.) amelyeket ha valaki támogatást vagy társaságot kap hozzá, még szívesebben végez, illetve könnyebben kezd el. Kevés az a művész, akit ne lelkesítene, ha támogatják alkotásában, és a sétát is a legtöbben társaságban élvezik igazán. Röviden pedig: szeretni kell a krónikus betegséggel élő hozzátartozónkat, épp azon a nehezen kiegyensúlyozható módon, ahogyan mindenki mást is: azt megadva, amire igazán szüksége van, olyan szívvel, hogy abban nekünk is örömünk legyen.