Ahhoz, hogy együtt tudjunk élni egy krónikus betegséggel, belső energiákat kell mozgósítsunk.  Az állandó támogatottság érzése az érintettek és családtagjaik számára legalább olyan fontos, mint például a gyógyszeres terápia – mondja Dr. Riskó Ágnes klinikai szakpszichológus – hiszen az ilyen élet állóképességet, tudást, lelkierőt, bizalmat, sajátos kreativitást igényel – és számos buktatóval tűzdelt.

Akár szerető család vesz körül bennünket akár magányosak vagyunk, ebben a küzdelemben egy emberre mindenképpen számíthatunk: orvosunkra. Bálint Mihály, a világhírű pszichoanalitikus mondta: az orvos maga a gyógyszer. A gyógyító és páciense között kiépülő bizalom és jó kapcsolat megsokszorozza a terápia hatásosságát és biztosítja az adott kezeléshez való hűséget. Kell, hogy érezzük: a doktor, akit választottam, figyel rám, jót akar nekem, ért ahhoz, amit csinál. Ha az orvos személye, illetve ránk gyakorolt hatása kedvezőtlen, annak egészsgünkre vonatkozóan is negatív következményei lehetnek, éppen ezért ha ez a kapcsolat valamiért nem jól alakul, érdemes váltani. Egy hajóban eveznek, a beteg, az orvos – és akinek vannak, annak a hozzátartozói és a barátai is – hangsúlyozza Riskó Ágnes.

Először minden diagnózis sokkoló hatással bír – kiderül, hogy nem gyógyulhatunk meg belőle egyik hétről a másikra, akár egy életen át együtt kell élni a tünetekkel és a kezeléssel. Az első négy-hat hétben akut lelki krízist él át az, aki llyesmivel szembesül, teljesen normális, ha megijed, dühös és haragszik. Ez egy sokkos állapot, melyben beszűkül a gondolkozásmód, a szorongás miatt csökken az ember figyelme, megértő és a megjegyző képessége. A legnehezebb hetek után azonban jó esetben az ember lelkileg alkalmazkodni kezd, megérti, hogy krónikus állapotról van szó, és működésbe kell hoznia az együttműködéshez szükséges összes lelki energiáját – mondja a Szakember.

A betegségekhez történő viszonyulásunkban meghatározó szerepe van az ehhez kötődő családi hagyományoknak. Mikor megbetegszünk, akaratlanul is emlékezni kezdünk, vajon szüleink, nagyszüleink hogyan álltak saját betegségeikhez – és akaratlanul is követjük példájukat – mondja a Pszichológus. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy krónikus betegségünkhöz való viszonyulásunkkal mi magunk és példává válunk gyermekeink, unokáink számára, és az is fontos, hogy meglássuk reakcióinkban, viselkedésünkben az “otthonról hozott” tényezőket, hogy ki tudjuk szűrni belőle a nem kívánatos elemeket.

Az együttműködés lelki értelemben hullámzó lefolyású folyamat, lehetnek benne fellelkesülések, remények, ahogyan a betegség lefolyásának is lehetnek tünetmentes időszakai (pl. SM) – és van olyan egészségkárosodás is, mely mindennapos törődést igényel a saját, és akár a család részéről egyaránt.

Ha valaki nem kap elegendő támogatást a családjától, orvosától, barátaitól vagy betegtársaitól – kinek mire van lehetősége ill. igénye – akkor lelki kiégést is átélhet krónikus betegsége következményeként – belefárad az egészbe, érzelmileg kimerül, felerősödnek szorongásai, akár depresszióba is eshet és eljuthat odáig, hogy tagadni kezdi betegségét, vagy feladja a kezelést. Tudatosítani kell, hogy mit jelent (és mit nem jelent) a betegség, és miként lehet jól élni azzal együtt is – tanácsolja Riskó Ágnes.

Sőt, akár jót is ki lehet hozni az egészből. Minden betegség és terápiája változtat az emberen. Pszichológiailag leírt jelenség az egészségkárosodás okozta érzelmi növekedés – tájékoztat a Pszichológus. Amennyiben sikerül úrrá lenni a kezelés miatti gondokon, javul önértékelésünk, nő önbizalmunk. Krónikus betegség esetén olyan értékek kezdenek fontossá válni, amelyekre addig az ember oda sem figyelt. Sok “igazi” dolog értékessé válik, kevésbé fontos gondokat pedig sokan éppen ilyenkor válnak képessé elengedni. A betegben és a hozzátartozókban egyaránt sok pozitív lelki változás zajolhat le.

Amivel rosszat tehetünk, ha félredobva a bizonyítékokon alapuló orvoslás nyújtotta lehetőségeket (vagy támasztotta korlátokat) különböző ellenőrizhetetlen és lenyomozhatatlan hatásmechanizmusú alternatív terápiákban kezdünk hinni – “nagyon rendes asszonyokban vagy emberekben”, akik majd “szent” vagy áltudományos gyógymóddal rendbe hoznak bennünket. Sok család bármennyi pénzt megad, pedig ezzel csak újabb csapást von magára. A hit fontos, és a történelem során sok esetben csodát is tett, de az sosem került pénzbe.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy elég karba tett kézzel ülni és szedni a gyógyszert, hiszen ha utána nézünk, segítő módszerek tárházát találjuk. Riskó Ágnes tanácsa, hogy mindenek előtt állapítsuk meg, hogy mi az a lelki baj, amire segítséget szeretnénk kapni, aztán keressük meg azt a szakembert, aki valóban éppen ahhoz ért.

Az önsegítő tevékenységek között is bátran válogathatunk. Nagyon jó a mozgás bármilyen mértékben és bármelyik formája. Napi 10 perces tornával vagy egyéb mozdulatsorral kezdve eljuthatunk oda, hogy napi 50 percet folyamatosan edzzük testünket – sétálunk, vagy aki nagyon gyenge, az ágyban izmai megfeszítésével is elérheti ugyanazt a lelki-, és jó fizikai hatást. Szükség esetén érdemes szakértő tanácsát kérni, hiszen a gyógytornászok pont a beteg emberek mozgáskultúrájának fejlesztésével, testének erősítésével foglalkoznak.  A táplálkozásnak is vannak általános irányelvei, csak ne dőljünk be a csodadiétáknak – figyelmeztet a Szakértő, majd folytatja: a művészetek élvezete és az alkotás is fantasztikus hatású. Amit leírunk, megfestünk, stb. – az feldolgozhatóbb módon tárolódik tudatunkban, mint ami továbbra is rendezetlenül dübörög bennünk. A relaxáció is remek orvosság – akár az internetről is le lehet tölteni ilyen gyakorlatokat. Az önszuggesztió is fontos lehetőség, melynek során felkutatjuk belső erőinket, és saját magunknak kialakítunk olyan mondatokat, amelyek támogatnak és megnyugtatnak bennünket. Múzeumba is járhatunk az internet segítségével, de akinek nincs gondja a mozgással, az el is járhat otthonról. Van akinek jót tesznek a betegklubok is,  mások nem kedvelik – kinek milyen az egyénisége és mire van szüksége. Mindezek után maga a munka is kiváló terápia. Valamilyen munkát (varrás, diópucolás, stb.) még ágyban fekvő ember is képes végezni.

Cél az aktivitás a passzív belenyugvás helyett – nem szabad állandóan rossz sorsunkon rágódni, hanem meg kell nézni, hogyan tehetnénk az adott körülmények között élvezetessé, hasznossá életünket, emberi kapcsolatainkat.