Mi is ott voltunk a Budapest Hospice Házban október 11-én pénteken az évente kétszer esedékes Nárcisz Program őszi rendezvényén, a Nárcisz Ültetésen. Örülünk, hogy részt vehettünk a szemléletformáló eseményen, melynek célja felhívni a figyelmet a cselekvő szolidaritásra, az önkéntesség fontosságára és az emberi méltóság megőrzésére.

A Hospice Ház igazgatója, dr. Muszbek Katalin és munkatársai a közösség éltető erejére kívánják felhívni a figyelmet az idén már 7. alkalommal megtartott ünnepen. A Fields of hope programot a Marie Curie Cancer Centre indította el Angliában, majd a világ számos országa átvette. A Magyar Hospice Alapítvány 2007 őszén csatlakozott a nemzetközi mozgalomhoz.

A nárcisz szimbólumhoz évente két ünnep kapcsolódik: ősszel virágot ültetnek, tavasszal, a virágzáskor kulturális rendezvényeket és Nárcisz Futófesztivált szerveznek az Alapítvány munkatársai és vendégeik. Mindezzel a társadalmi felelősségvállalás szükségességére hívják fel a figyelmet, valamint arra, hogy az emberi méltóság életünk végéig megőrizhető és megőrzendő. 
A nárcisz a világon számos helyen a rákbetegeket, rákban haldokló embereket gondozó szervezetek szimbóluma de tágabb értelemben jelképezi az életet, a reményt, a halál legyőzését, a szeretetet és a ragaszkodást, vallásos vonatkozásban a feltámadást.

A Ház és a kert egész hangulata békés és kicsit titokzatos – de sosem idegen. Nem először jártunk itt, és minden alkalommal kedves és szolgálatkész fogadtatásban részesültünk. Ezen a rendkívüli napon sem a kórházakra sokszor jellemző szigorúság vagy szorongás atmoszférája lengte be a teret – a kertben vidám gyermekzsivaj fogadta a belépőt – mert a kezdeményezéshez már több iskola is csatlakozott – mindenhol sárga lufikat osztogattak, a virágoskert mellé pedig odakészítették a szervezők a nárciszhagymákkal telt kosarakat. A virággumók mellé helyezett ültetőkanalak azonban még néhány percig tétlenül hevertek. Amikor már valamennyien egybe gyűltünk, elkezdődhetett az ünnepség: a fűre helyezett hangszóróból felcsendült az Amelie csodálatos élete c. film utánozhatatlan zenéje (Yann Tiersen zeneszerző műve). Muszbek Katalin szeretettel köszöntötte az egybegyűlteket, ezután pedig a Váci Iskolából érkezett fogyatékkal élő gyerekek következtek. A főként kiskamasz korú előadók verssel, dallal, és felolvasással készültek. Egy élmény volt tőlük hallani Szent Pál Szeretet Himnuszát, de a látvány is szívet melengető volt, ahogyan csörgővel és fából készült ütőhangszerrel kísérték saját éneküket.
Ezután égnek eresztettük az e célra hozott sárga luftballonokat és a gyerekek elültették a nárciszokat.

Végül néhány fotó és elcsípett mondat:

“Mindjárt amint körülnéztünk ránk köszönt egy Down szindrómával élő fiatalember: “Sziasztok!” – ennyit mondott széles jókedvűen, de olyan örömmel és természetességgel, mintha évek óta ismernénk és olyan jól megértenénk egymást, hogy egy  fejbiccentéssel is kifejezhetnénk feltétlen szimpátiánkat egy “sziával” pedig már egyenesen rokonlelkűségünket nyugtáznánk.

Muszbek Katalin köszöntőjét hallgatva mindenki egyformán üdvözölve érezhette magát, kivéve egy idősebb férfit, mert az igazgatónő kiemelte: “A legnagyobb szeretettel betegünket üdvözlöm, aki kijött közénk a kertbe!”

A lufik felengedéséhez hasonlóan a nárciszok ültetésekor is kívánni kellett valamit. “Azt kívánom, hogy a betegek gyógyuljanak meg!” – mondta a tetszeni akarás legkisebb jele nélkül az a szintén valamilyen fogyatékkal élő kiskamasz fiú, aki az ünnepségen korábban felolvasta Szent Pál Szeretet Himnuszát.

A gyerekeket nem sürgette vagy fegyelmezte senki, mégis rendben lezajlott az esemény. A lufik zsinórjára kellett felkötniük kívánságukat. Ennek a feladatnak akkor estek neki, amikor már mindenki készen állt a gömb-eregetésre, de az utolsó kicsit is éppen olyan természetes türelemmel vártuk meg, mint a leggyorsabb kezű kislányt. “Megvárunk mindenkit, csak nyugodtan, gyerekek” – mondta az egyik szervező hölgy vagy tanítónő.

Szintén csodálkoztunk azon az apró tiszteletadáson is, amelyet egy másik “felnőtt” tanúsított az egyik kislány iránt: a nárciszok első köre hamar a földbe került, de mivel a rendezők nem garasoskodtak a hagymákkal, a kezdeti roham után maradt még néhány darab a kosárban. “Nem ültetsz még?” – kérdezte a hölgy a gyereket. “Nem, már kettőt elültettem” – jelentette ki a kislány. “Ja, már kettőt elültettél? Jól van, ügyes vagy” – mosolygott a szervező. És arrébb ment.

Nem sietett senki sehová, minden éppen időben kezdődött és ért véget,
az emberek türelmesek és tiszteletteljesek voltak egymással
és kedvesek a gyerekekkel.

Egy élmény volt köztük lenni!