A 9 hónap csodálatos volt, mindenféle komplikáció és fájdalommentes, ezért arra készültem, hogy a szülés ugyanígy, gyorsan egyszerűen fog lezajlani. Nem így lett!

Szeptember 21-re voltam kiírva, ezen a napon is voltam vizsgálaton a szülész-nőgyógyászomnál, aki nagyot mosolygott azon, hogy aznap kellene szülni, mert semmi erre utaló jel nem volt. Bár hónapok óta a feje lefelé helyezkezdett, de semmi tágulásom, jósló fájásom, keményedésem nem volt egész végig. Ezek után 2 naponta vizsgált, hogy a köldökzsinórban megfelelő-e az áramlás és a babám szívhangját is nézték. Minden oké volt, szept.27-én még voltam a dokinál, aki újból mosolyogva közölte, hogy ő most 3 napra elutazik, nem lesz a hétvégén elérhető, de hogyha szülnék akkor "ne tartsam vissza". Ajánlott maga helyett azért valakit, de nekem ekkor leesett az állam. (Férjem és apukám véleményét erről le sem írom) Egyszóval akihez végig jártam (nem kevés pénzt hagyva a magánrendelőjében) és elvállalt, ennyire nem érdeke, hogy mellettem legyen. Még a "honoráriumát" is közölte velünk, időben.

2 napra rá mennem kellett a kórházba, azért hogy ott nézzenek szívhangot, az ügyeletben lévő orvosnak valami nem tetszett.. Nem mondtak semmit, de legalább 1 órán keresztül ültettek a CTG-n, senki sem szólt, néha egy szülésznő arra járt, ránézett a papírra és továbbment. Én ott idegeskedtem, a párom meg kinnt az udvaron, semmit sem tudtunk, hogy mi a helyzet! Elküldtek sétálni ezután, levegőzni, és lépcsőzni, de mást nem mondtak, csak azt, hogy menjek vissza fél óra múlva, újra feltesznek a CTG-re. Csodás. Zokogva mentem ki az udvarra, férjem kész volt, nem értettünk semmit. Újra visszaültettek, akkor talán az egyik szülésznő mondta, hogy nincs nagy baj, de nem annyira tetszik a szívhangja a babámnak. Semmi komoly. Nem tudom, hogy mennyi idő telt újból el, az ügyeletes orvoson kívül, még egy doki is megnézte a papír és ő mondta, hogy valószínűleg ebből ma szülés lesz.

Visszarendeltek délután 5-re (reggel voltunk CTG-n), hogy akkor cuccal vonuljak be, este elindítják. Bementünk, egyből kaptunk egy szülőszobát, ahova "beköltözhettünk", de ezen kívül este 8-ig nem történt semmi. Nem tudták eldönteni, hogy egyből császár legyen-e (teljesen zárt méhszáj, és "rossz" szívhang miatt) vagy indítsák. Végül arra jutottak, hogy folyamatosan rajtam lesz a CTG készülék, elindítják, de ha romlik a szívhang, akkor egyből műtét. Feltettek egy lufit este 8 óra körül, ez tágított kb. 4-5 cm-t, ezután burkot repesztettek..Kb. éjfél körül ért be szülésznőnk, akit fogadtunk és jól tettük, mert rajta kívül senki se kommunikált velünk, hogy mikor mi történik. Amíg nem ért be, addig már 4-en megvizsgáltak, mikor ki járt arra..

(Visszatérve a dokimhoz, aki ugye nem volt ott DE ajánlott valakit, akit ajánlott szintén nem jött be, mert vidéken az édesanyja születésnapját ünnepelte és csak másnap délelőtt akart feljönni.)

Burokrepesztés után már kellett volna indulnia a fájásoknak, vagy a babámnak lejjebb jönnie, hogy segítsen, de semmi sem történt, csak vártunk, vártunk. Kaptam oxitocin infúziót nem sokkal később, ami 1-2 órán keresztül szintén semmit sem csinált, viszont 2 óra után egyből 2 perces fájások jöttek. Inkább egybefolyt nekem, nagyon fájt. A szülésznő nézte, hogy tágulok-e, itt még mindig volt esélye, hogy természetes úton szüljek, de semmit sem tágultam. Nem tudni, hogy miért..(létezik immunitás a oxitocinra?) Éjjel 3-4 óra magasságában már tudtuk, a szülésznő mondta, hogy biztosan császár lesz, mert már mindent végigcsináltunk, mégsem indul magától a szülésem. VISZONT az igazgató-főorvos beleegyezése kell hozzá, AKIT REGGEL 6 ELŐTT NEM LEHET FELHÍVNI!! Úgyhogy még vajúdtam pár órát (az igazgató úr jó álmáért), amíg betoltak a műtőbe. Egyébként a babám szívhangja egész éjjel tökéletes volt, nem indokolta volna ezt az egész "hercehurcát". Próbáltak spinális érzéstelenítéssel műteni, de iszonyatos fájdalmat éreztem, amikor nekemestek, gondoltam 10 perces műtét, kibírom, de pár pillanat múlva szóltam, hogy inkább altassanak, nem bírom.

Így persze nem láttam a babámat rögtön, a férjemnek nyomták a kezébe, nála próbált szopizni, dehát.. Azt hiszem ezek után a gyerekágyon történteket igazán nem érdemeltük meg! Szörnyű volt. A műtét után délelőtt még aludtam, nem nagyon emlékszem rá, egyszer jöttek, hozták a fiam, rátették a mellemre, vitték vissza. Meg sem mozdíthattam a fejem. Amikor délután már felkelhettem, gyorsan mentem érte, hogy magamhoz vegyem és kértem, hogy jöjjenek majd mutatni a pelenkázást és köldökápolást. Jó, majd jönnek. Senki sem jött, egy szobatársam mutatott mindent.

A kisfiamnak nagyon alacsony vércukrot mértek első vizsgálaton, ezért gyakran kellett újból nézniük (ez valami borzasztó, a sarkukat elég vastag tűvel bökik, és nyomkodják a vért belőle, a bébi ordít). Én mondtam nekik, hogy szerintem nincs tejem, pedig nagyon szopizna, éhes, ordít, valószínűleg nem indult be és nem lehetne-e valamilyen pótlást kérni, hogy ne legyen a vércukra ennyire alacsony. Nem lehet, szoptatni, szoptatni, szoptatni. Persze a babám evett volna, de nem volt mit, ezért folyamatosan együtt sírtunk. Nem lett jobb a cukra, a sarkai pedig már kék-zöld-lilák voltak a sok böködéstől. 2 nap után, az orvos, akinél szültem, rászólt a csecsemősökre, hogy adjanak már pótlást, látta, hogy kivagyunk, teljesen. Kisfiam végre megnyugodott, és jó cukoreredményt is produkált. De érdekes! Ezek után úgy kaptunk csak pótlást, hogy minden etetéskor be kell ülnöm a csecsemős osztályra, megmérték szopi előtt és után, persze jó esetben 10 grammal volt több, és még 20 percet fejnem is kellett a semmit, hogy lássák, tényleg nem indult be, így adtak pótlást. Volt egy délelőtt, amikor a "szuper" szoptatási tanácsadó nyomkodta, fejte, gyömöszölte a melleimet, mert az a hitvallása, hogy olyan nincs, hogy nincs tej. Valamiért nálam ez történt, ez azért lehetett, mert baromi zaklatott voltam, végig zokogtam a benntlétet.

Eljött végre a 4.nap, elvileg császárosokat hazaengedik itt, nekem is szóltak reggel, hogy kapok "kilépőt", de mégsem adtak! Újra kiborultam, hogy még egy napot itt tölteni, borzasztó. Az ötödik nap reggel, végre elengedtek, olyan volt kimenni a napsütésbe, mintha hónapokat lettem volna bezárva. Aznap, amikor elengedtek, nem adtak egyáltalán pótlást, csak ennyit mondtak, hogy nincs, úgyhogy kisfiam csak délután ehetett egyáltalán, mire eljutottunk a gyerekorvoshoz, felírta a tápszert, kiváltottuk.

Azóta mind a ketten helyrejöttünk testileg, lelkileg (én gyakorlatilag a műtét során kivéreztem, ezt a gyerekorvos a záróm alapján állította), a tejem hónapról hónapra több lett, már alig-alig kell a tápszer. Viszont az emlékek.. Még kísértenek a mai napig álmodom azzal, hogy nem engednek el a kórházból.

Ui: a nőgyógyász, aki elutazott a szülésem hétvégéjén, azért meglátogatott kétszer a gyerekágyon (nem tudom, hogy számított-e valamire, de semmit sem kapott) és azt mondta, hogy a kisbaba a hibás, későn jött, ő azt gondolta, erre az időpontra már túl leszünk rajta…

Az a nőgyógyász, aki megoperált, aki ügyeletben volt aznap éjjel, ő minden nap jött látogatni, többször is szólt a csecsemősöknek a pótlásért, próbált lelket önteni belém, neki hálásak voltunk.

A szülésznő is jött háromszor is látogatóba és vigasztalt, neki is nagyon hálásak voltunk egy szuper szakember!