Ott kezdem, hogy – nem tudom miért – de mióta az eszem tudom, rettegtem a szüléstől belül. Nem volt semmi negatív élményem, nem hallottam a szokásosnál több rémtörténetet, és mégis. Többek között ez is volt az oka annak, – a munka, a lakás előteremtése stb. – mellett, hogy 35 éves koromig nem vállalkoztam a babavárásra. Annak ellenére, hogy a környezetem folyamatosan nyaggatott már, hiszen 10 éve élünk együtt, 5 éve házasságban a párommal. Ki bírálóbban („ti karrierista nők, aztán meg csodálkoztok, ha nem jön össze, mikor akarjátok), ki csak érdeklődve („ti nem terveztek babát ?”), és anyósom ösztönzése („azt álmodtam, hogy ikreitek lettek”) ellenére.

Aztán egy olyan munkahely miatt, ahol már nem szerettem dolgozni, elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy talán itt az idő lassítani. De – bár nem mindenáron – próbálkozásaink ellenére nem érkezett a meglepi. Munkahelyet váltottam inkább. Emiatt egyáltalán nem a baba körül forogtak a gondolataim. És ekkor aztán jött a jó hír. És láss csodát, korábbi félelmeim ellenére borzasztóan lelkesen vártam a picit. Terhességem teljesen problémamentes lett. Még az a félelmem sem igazolódott be, hogy biztosan nagyon meg fogok hízni, hiszen alapvetően hízékony vagyok, mára már nincs rajtam egy plusz kiló sem, pedig a bab még csak 7 hetes. Az, hogy a legkellemetlenebb élményként a 27. héten jelentkező vádli-görcsre emlékszem (ez viszont szörnyű fájdalmas volt), azt hiszem érzékelteti, hogy mennyire simán ment minden.

Csodálatos orvosom volt. Nekem fontos volt, hogy egy nő foglalkozzon velem, mert úgy gondoltam ő sokkal jobban átérzi mit gondolok, mit várok, mire van szükségem. És beigazolódott, hogy mennyit tud segíteni. A doktornő mindig nagyon alaposan elmagyarázott mindent, amit tudnom kell. Eleinte csak a várandósságra vonatkozóan, majd mikor közeledett az időpont, akkor a szüléssel kapcsolatban. Véges végig sulykolta, hogy természetes úton fogunk szülni, és arra ösztönzött, hogy lélekben készüljek fel azzal, hogy arra gondolok hány barátnőm szült már simán, minden probléma nélkül. Persze én továbbra is féltem, de belenyugodtam az elkerülhetetlenbe: ez a baba már meg fog születni. Tűkön ültünk már a végén. Már annyira vártuk a babát. 1 nappal később érkezett a hivatalos számításoknál, de 3 nappal az ultrahang jóslatához képest. Így már percenként kaptuk a telefonokat mindenkitől, hogy „na van már valami?”. Azzal viccelődtünk, hogy a kislány megvárta, hogy legyen neve, mert a férjem külföldi származása miatt szerettünk volna egy magyar, és egy török nevet adni, ehhez pedig az Akadémia engedélyére volt szükség, mely az utolsó héten meg is érkezett.

Már jó két hete jósló fájásaim voltak. Szombaton reggel a nyákdugó is távozott. Éreztem, nagyon közel már a nap. Vasárnap a CTG már viszonylag erős összehúzódásokat mutatott, de ezen a napon nem szülhettem: ugyanis 13-dika volt, és ráadásul a férjemnek egész délután operálnia kellett, így nem is tudott volna bevinni. Január 14-én hétfőn hajnal 3 órakor elfolyt a magzatvíz, de nem volt semmi fájdalmam. Így azt tettem, amit az orvosom javasolt ilyen esetre: visszafeküdtem aludni, hogy pihent legyek, mikor igazán erősnek kell lennem. Reggel hétkor hívtam őt, és elmeséltem hogy állok. Kérte, induljunk a kórházba. Innentől sem mondhatnám, hogy felpörögtek az események, és pont ez a történet lényege. Irány a XIV. kerületi Uzsoki Kórház Szülészete. Kb. 10 perc alatt oda értünk annak ellenére, hogy kicsit féltem a hétfő reggeli forgalomtól. Szülőszobán egy nagyon kedves szülésznő fogadott. Elvégezte a papírmunkát, és az előkészítést, mire megérkezett az orvosom. Fájdalom még mindig semmi, de jött egy jó kis méhszáj vizsgálat. Tágulás: nulla, egy ujjnyi sem. Elküldtük a férjemet, hogy vizitálja le a tegnapi betegeit nyugodtan, mert ebből késő délutánig nem lesz baba. Egyébként sem terveztünk apás szülést, tehát bőven volt ideje arra, hogy ne a kórház folyosóján üldögéljen. Kaptam egy zselét, melynek hatására kellett volna tágulni. Feküdtem a szülőszobában, beszélgettem nyugodtan a szülésznővel – ráért ő is, nem volt más szülés – sms-t írogattam a barátokkal, egyszóval teljes kényelemben, és nyugalomban lustálkodtam egy szép zöldcsempés szobában, történések nélkül.

Délután fél egykor újabb vizsgálat, melynek eredménye: tágulás nulla. Ekkor már 10 órája magzatvíz nélkül volt a kicsi, így az orvosom – nagyon szomorúan – azt mondta, hogy ebből császár lesz. Nem várhatunk sokkal tovább. Konzultációt kért, és az a doktornő is megerősítette, bizony, itt aztán remény sincs arra, hogy magától beinduljanak a folyamatok. Na ekkor hívtuk a férjemet, hogy most aztán jöjjön, mert hamarosan szülünk. És láss csodát, ő már éppen a kórház lépcsőjén baktatott fel. Bejött hozzám, megfogta a kezem, és bátorított. Mert ekkor már – mit szégyelljem – remegett a lábam az idegességtől, mert rájöttem, történni is fog valami a mai napon. Jött az aneszteziológus, bemutatkozott, és eldöntöttük együtt epidurális érzéstelenítést választok. És már indultunk is.

A műtőben úgy éreztem magam, mintha elvarázsoltak volna: maguktól történtek a dolgok, én meg valahogy mintha kívülről nézném az eseményeket. Érzéstelenítés, lefeküdtem, eltakartak, és már ment is. Én meg alig fogtam fel valamit. Egy hölgy folyamatosan közvetítette nekem a műtétet: most egy húzást fogok érezni, most egy tolást, meg van a baba, igen, kislány. És már jött is a kis édes hozzám. Tisztán, bebugyolálva. Gyönyörű volt. A szája pici cseresznye, a nyelve kicsi piros, és nyújtogatta. És rám nézett, majd a kicsi ujjacskáival megsimogatta az arcomat. Ez felejthetetlen tényleg, ahogy azt sokan előtte már ígérték nekem.

Ezt követően kerültem az elkülönítőbe, ahová egyesével jöhettek be a családtagjaim, először a férjem, majd anyu és az öcsém érkezett. És nemsokára az új családtag: Anna Lale, a picurka. Szépen telt el a késő délután. Persze fájt egy kicsit, de nem elviselhetetlenül a seb – bár még órákig egyébként is zsibbadt voltam –, majd a kedves, nagyon kedves nővérkék megmosdattak, éjszaka felálltam már, reggel meg egyedül zuhanyoztam. Ezt követően már normál szobába költöztem át, és miután a katétertől megszabadultam folyamatosan sétálgattam. És már a babuskát is elhozták a szobámba. Kedd éjszaka még nem velem aludt, hogy pihenjek, de szerdán már igen. Szegénykém ezen az éjszakán éhes volt már rendesen, de a tej még nem indult el bőven, így kapott egy picike pótlást, és így már jól aludt. Másnap már ez sem kellett, bár nehezen kezdtük el a szopást. Azonban két este is segítséget kaptam a csecsemősöktől – ezúton is köszönöm nekik – ahhoz, hogy végre megtaláljuk hogy jó neki, mert nem akarta elkezdeni a szopizást. Lassan rájöttünk, hogy az a baj, hogy túl nagy a bimbó, és nem fér be az icipici szájába. Ezen a bimbóvédő segített: azzal már ment, mint a karikacsapás. Pénteken már fejtem is egy értékelhető mennyiséget. Szopizni néhány napig még bimbóvédővel kezdtünk, majd menet közben elhagytuk, és ma már úgy tudja mi a dolga, hogy csak győzzem tejcsivel. Első héten úgy éreztük nem elég, mert esténként sírogatott, így elkezdtem szedni egy homeopátiás gyógyszert, melynek hatására bőven van mit ennie. Igény szerint szoptatok, a vigasztalás is a szopizás.

Összefoglalva: nekem a császármetszés nem volt egy kicsit sem rossz élmény, és kritikusok ide vagy oda, lehet, hogy ez a teljesen fájdalommentes szülés hozza meg a kedvemet az újabb babához. Mert a várandós időszakot nagyon élveztem, a szülés élmény lett, és ki tudja: a másodikat még természetes úton is megszülhetem. A babával való kapcsolatomat meg nem hiszem, hogy ez befolyásolja. Én abban hiszek, hogy az azóta eltelt napok, és főleg a hátralévők fogják azt megalapozni: a szoptatás, a babamasszázs, a beszélgetéseink, a közös játék.