Amikor nem csak a nevetéstől fogja az ember a hasát!
A történet az „átkos” korszak haláltusájának a kezdetén, a nyolcvanas évek közepén kezdődött. Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik az 5 éves, türelmes várakozás után egy Trabant 601 személygépkocsi boldog tulajdonosai lehettek. Akinek volt már ilyen jószága, az tudja: a család egy új taggal bővült. Az ember azonnal elhalmozta a „kedvest” minden féle haszontalan pótalkatrésszel, és ha tehette volna, még az ágyba is maga mellé fektette volna, de ismerve a panellakások méreteit, ez akkoriban megvalósíthatatlan volt. Ma már más a helyzet… Ez oknál fogva, csak az egyik fontos szervét, az akkumulátort lehetett fölcipelni az emeletre, hogy a családi fészek melegében jó erőben átvészelje a kinti mínusz 10°-os hideget és a kocsiba visszaszerelve életre keltse a motort, ami aztán az indítást követő túráztatással és bűzzel felébresztette a környék lakóinak többségét is. Ez az akkumulátor savval volt föltöltve, ami a ruhára kerülve visszafordíthatatlan anyaghiányosságot okozott rajta. Ezt elkerülendő, télikabát helyett egy vékony munkaköpenyben indultam le érte. Technikai okok miatt, a súlyemelőknél alkalmazott térdrogyasztásos technikával történő emelést nem tudtam kivitelezni. Míg ott 3 piros lámpa jelzi a gyakorlat érvénytelenségét, nálam ezt két kiguvadt szem és a derekamba éles késszúrás szerű nyilalás helyettesítette. Ráadásul jól meg is fázott a derekam. Így nem is lehetett rajta csodálkozni, hogy a másnap reggel olyan pózban talált, hogyha kisebb lettem volna, kíváló 90°-os vonalzó válhatott volna belőlem. Így történhetett meg, hogy egy-kettőre, – miként ez a kis írásom is – egy várószobában találtam magam.
A jó erőben levő doki, az asszisztensnő segítségével megpróbált rásimítani a vizsgáló asztalra. Szégyen ide, szégyen oda, 95°-nál már úgy kiabáltam, hogy attól féltek, hogy a kint várakozó betegek egy része bepánikol és hazamegy. Ezért fölhagytak az egyengetéssel. Rövid tanácskozás után, bibliai döntést hoztak. Miként anno Krisztus Urunkat a főpapok átküldték Pilátushoz, hasonló módon én is átkerültem az orvosi gyógyeszközökkel a betegeken kísérletezők birodalmába.
A gyógyító szerkentyű egy vasúti indítótárcsához volt hasonló, a különbség csak annyi volt, hogy a fehér részt egy 2cm-re összenyomott üvegpogácsa helyettesítette, pirosat pedig pogácsa közepébe becsalt piros színű nyáklap, a rá fölforrasztott elektródákkal, tranzisztorokkal stb. Ezt nyomták rá a derekamra, hogy kikergessék a gonoszt a derekamból. A harmadik kezelés után már annyira ki tudtam egyenesedni, mint a Verdi opera hőse: Rigoletto.
Ekkor vettem észre, hogy szép élénkpirosat pisiltem. Kicsit elcsodálkoztam, mi ez az ünnepélyes felhajtás? Karácsony már elmúlt, Húsvét még messze van, különben is annak a színe a lila. Miután szégyenlősen bevallottam, milyen különleges jelet kaptam az Úrtól, kezelőm levette a tárcsát a derekamról, és föltartva nekem, mint egy állomásfőnök a vonatnak, útnak indított életem új állomására, az Urológiára.
Az Urológián kedvesen fogadtak. Megkérdezték, voltam-e már kisvécézni, és tudnék-e nekik ebbe a kis utasellátó pohárba egy kis aranysárga színű nedűt kölcsönözni, abból a csodálatos forrásból, mely pillanatnyilag a szervezetemben szunnyad? Még mélyen alszik, nem szunnyad, mondtam vendéglátóimnak. Ekkor az eddigi kedves hangulat egy pillanat alatt megfagyott, olyannyira, hogy félelmemben kérés nélkül fölébresztettem az illetőt. Teljesült a kérésük! Valami kis papirkát tunkoltak a pohárba, mire az szégyenében elpirult. Látszólag elégedettek voltak vele, mert kedvet kaptak egy kis börtönszexre. Egy vizsgálóasztalra löktek, és egy vazelines gumikesztyűvel, hátulról megerőszakoltak. Újra megenyhült a hangulat, megveregették a vállamat, és azt mondták: valami prosztata rendben van.(Akkoriban még nem tudtam, mi is az tulajdonképen. Bezzeg ma, 25 év multán! De hagyjuk ezt! Biztos lesz még máskor is pályázat!)
Ezután kaptam egy menlevelet, amivel bebocsájtást nyerhettem a röntgen-osztályra. Itt minden esemény nélkül lezajlott a procedúra, csakhamar visszatérhettem az ott kapott lelettel a hónom alatt a kiindulási állomásomra. A doktor úr elvette a magammal hozott traffipaxot, és föltette egy hangulatvilágítást is magában foglaló faliszekrénykére. Érdeklődéssel figyelte a fekete celluloidot, majd mosolygós tekintete hirtelen elkomorodott. Ajjaj, baj van villámlott rajtam keresztül egy baljós érzés! És nem csalódtam!
- Magának egy veseköve van a vesemedencéjében –mondta. Meg kell operálni! Mellbevágott a dolog.
- De hiszen egyáltalában nem okoz fájdalmat nekem, – mondtam egy kis reménykedéssel a hangomban. Tényleg szükséges a műtét?
- Nézze! Maga még eléggé fiatal ahhoz, hogy egy vesével éljen – volt a válasz. Ez az utolsó pár szó olyan lelkesítőleg hatott rám, hogy azonnal ott akartam maradni. Ha nem is azonnal, de három hét múlva már a patyolat tiszta kórházi ágyon szundikálva próbáltam bepótolni a munkás éveim alatt felgyülemlett kialvatlanságomat.
Ez csak részben sikerült, mert mindjárt az elején olyan izgalmas feladatokat kaptam, mint amilyeneket a mesékben a legkisebb királyfi. Az egyik ilyen próba volt, hogy egyszerre be kellett lögybölnöm vagy három kancsó teát, abból a célból, hogy megmérjék, milyen hamar ürül ki a szervezetemből a folyadék. Miután szintidőre eltűnt bennem a nedű, magamra húztam a takarót és jóízű álomba merültem. Két óra eltelte után ébredtem fel jókedvűen, mosolygós arccal, kipihent vesével Mint később megtudtam, a kedves nővér többször is aggódva figyelte, nem a matracokba tüntettem el –mint egy neveletlen csecsemő,- az időnként esedékes folyadékrészleteket. Na de ezután egy csapásra végeztem az akkorra már igen csak sürgős teendőimmel.
A második próba az volt, hogy hitvány vénámon keresztül színes, nyomjelzős folyadékot juttattak el a csatornázási rendszerembe, és röntgen készülék alá fektetve, egy monitoron keresztül követték a folyadék útját. Ezt a próbát is kiálltam!
Ezután következett a legnehezebb próba, a vesetükrözés. Gyengébb idegzetű olvasóim most ugorják át a következő öt sort, és onnan folytassák az olvasást. Az eljárás lényege az, hogy férfiember számára a szaporodást, örömszerzést és anyagcsere végtermékének eltávolítására szolgáló szervén keresztül egy vékony drótot dugnak fel a vese irányába. A drót végére erősített kukucska hivatott a gonosztevő kő vélhető feltalálási helyének pontos meghatározására. A térfogatváltozásra képes, büszke tartású dalia, most olyan kicsire húzza össze magát, hogy a vizsgálódó azt hihetné, egy serdülőkori pattanást lát. Rögtön fölszólítottak, hogy lazítsak, mert nem találják a bejáratot. Én lazítok, mondtam kétségbe esve, de ennek a frányának se most, se a normális állapotában nem tudok parancsolni. Na, hogy ne szaporítsam a szót, végül csak sikerült a bejutás, és a drót hegye tüzes fájdalomérzetet okozva megindult végcélja felé, hogy küldetését teljesítse. A vizsgálat eredményét kiértékelve, már tudták, milyen nehézségi fokú lesz a műtét, mire kell felkészülniük. Mivel nem volt várható komplikáció, félszemmel még láttam, hogy pénzfeldobással döntötték el, ki végzi az operációt, ki lesz az altatóorvos, és ki fog asszisztálni. A harmadik próba is kipipálva! Jöhet a jól megszolgált jutalom, a vesekő kiűzése!
A műtét reggelén még kaptam egy beöntést, így tiszta lélekkel és emésztőrendszerrel vártam a betegszállító kocsin dideregve, hogy bekerüljek a műtőbe. Hogy erősítsem magam, segítségkérően belekezdtem egy Miatyánkba, de az Üdvözlégyig már nem jutottam el, hatott az altató!
Az intenzív osztályon ébredtem fel, az ágyam szélén ücsörgő feleségem aggódótekintetétől kisérve. Sietve megnyugtattam, hogy ne aggódjon, mindenem fáj. Ezen nem is lehetett csodálkozni, mert az akkori -mai szemmel kezdetlegesnek tűnő – módszerrel végrehajtott műtét lényege az volt – köznyelven elbeszélve -, hogy kettéfűrészeltek, széthajtottak, kiszedték a követ, majd mint a makrapipa tetejét visszacsappantottak, és leukoplaszttal körberagasztottak A többit rábízták a természetre. Amint lábra tudtam állni, megkezdtem a természetnek segíteni. Bár fájt, még is elkezdtem a folyosón fől-s alá sétálni. Ki is kerültem hamar az intenzívről, és az utókezelőbe kerültem, ahol már egy TV- készülék is volt. Itt volt szerencsém először látni a „Tanú” című filmet. Annyira humoros volt, hogy a nevetéstől a hasamat kellett fogni, nehogy kiszakadjanak a varratok, és hogy csökkentsem a rázkódás okozta fájdalmat.
Ma már csak a hosszú, vízszintes heg emlékeztet erre a „kis” kalandra, mert a ronda, kis szilikátos és szilánkos vesekövet nagy ívben a szemetes kosárba dobtam. Hogy az ilyen kellemetlen találkozásokat a jövőben elkerüljem, negyed évenként megbízok egy Rovatinex kapszula nevű örző-védő szervezetet,hogy járja be a vesekövektől fenyegetett területeket, és még az írmagját is űzze ki belőlem a gazfickónak. Ez a mai napig is sikeres eljárás. Ajánlom minden hasonló fenyegetéstől tartó sorstársamnak. Na persze előtte kérdezze meg patikusát, vagy kezelő orvosát.
civilke
