Megakadt a szemem Nomcsika történetén. Mint szülő, sajnos nekem is van egy történetem a cukorbetegségről.

1993 tavaszán a 4 gyerekemből a 2., aki akkor 12 éves kislány volt egyre többet ment wc-re, fáradékony volt, és lett egy seb az arcán ami nem akart begyógyulni. Mivel tavasz volt, meg éppen kezdett serdülni, akartuk hinni, hogy ezekkel van “csak” összefüggésben a baj. Kitüztem a pénteki napot, hogy elviszem az orvoshoz. Csütörtök este rosszul érezte magát, hányt. Láttam, hogy ez nem egy “sima” gond, ezért a kimosakodás után mentünk az ügyeletre. Az orvos nem sokat foglalkozott vele. Azt mondta, hogy egyen, igyon amit kiván, és elengedett bennünket. Megjegyzem, hogy az ügyeleti rendelés a kórház területén, a gyerekosztály melleti épületben volt. Elmentünk haza, de egyre gyengébb lett, feküdt az autóban is. Hála Istennek, volt egy jó ötletem, hogy nem engedem fel az emeleti szobájukba aludni, hanem lehoztuk a heverő tetejét .Folyton kérdezgettem, hogy van, kell-e valami? Válaszolgatott gyengén, de mint később kiderült, ezekre már nem emlékezett. Mivel hányt délután és semmit nem evet, gondoltam, hogy inni kell, meg az orvos is azt mondta. Igy szegénykét itattam a jó kis cukros teával. Közben meg azt is láttam, hogy ez a gyerek rosszabbul van, és “furcsább”, mint volt az este. Hirtelen elkapott bennünket, az izgalom, és a kétség, hogy itt az orvos jól járt-e el?! Hívtuk az ügyeletet, és elmondtuk, hogy mit tapasztalunk a gyereknél. Közömbös hangon kérdezte az ápoló, hogy mit akarunk, kijöjjön az orvos, vagy mi legyen? Mondtam a férjemnek, hogy ne jöjjön az orvos, már indulunk is. Rájöttem, hogy amig ideér, meg nézegeti, és utána hív mentőt, az rengeteg ídőveszteség. Azt hittem, hogy mire beérünk a tünetek ismeretében már nyitott ajtók fogadnak, és gyorsan jó kezekbe kerül. Minden ajtót zárva találtunk. Sötét volt, alig találtuk meg a csengőt. Lassan előbotorkált az asszinsztens(szerintem, visszafeküdt, és az orvost pedig nem tájékoztatta a telefonálásunkról), s csak utána ébresztette fel az orvost. A 12 éves kislányt ölbe kellet vinni, mert nem tudott  lábra állni, teljesen magatehetetlen volt. Az orvos a láza felöl érdeklődött, és teljesen bepipult,” hogy még a lázát sem voltunk hajlandók megmérni.” Ezt igy rá is irta a beutalóra. A gyerek eszméletlenül feküdt elötte, hidegen, de még akkor sem viselkedett velünk normálisan. Elidultunk fel a gyerekosztályra, remélve, hogy most csak intézkedet! Megint a sötét lépcsőház, zárt ajtó. Na, ott amikor bemehettünk, már szaladt az ápoló, és ment minden rendben. Rövid ideig volt csak egy sima szobában, amig megvizsgálták, és infuziót kötöttek be neki, mert amikor a papirok kitöltése és a tünetek részletes elbeszélése megtörtént a részünkröl, akkor a doktornőnek azonnal összeállt a kép, hogy nagy valószinüséggel ez diabétes. Azonnal átvitték az intenzivre. Hajnal volt, mire hazaértünk. Akkor még nem volt “divatban” szülők tartózkodása éjjel a kórházban. Reggel mikor telefonáltunk, már be is igazolódott a gyanú. 34 volt a cukra, és olyan ph értéke volt, hogy elméletileg nem élhetne! Felvették videóra és tanfilmet készitettek róla. Először azért izgultunk, hogy életbe maradjon, majd annak örültünk, és adtunk hálát, hogy rendbejött és újra iskolába járhat. Igy elmaradt az orvos feljelentése, pedig nagyon megérdemelte volna a számonkérést, és az elmarasztalást! Azóta eltelt pár év! Egészségügyi szakközépben éretségizett, és gyógytornász lett. Egy-két izgalmas eset előfordult, de nagyon ügyesen kezeli és éli meg a betegségét. Gyerekkorában előfordult, hogy zavarta és nem merte elmondani, de ez az időszak gyorsan elmúlt. Nagyon egészségesen él, csinos, szép lány lett belőle. Nagy háztartást vittünk, 5 gyereket neveltünk, meg nagymama is volt, de soha nem okozott gondot a diéta.Teljesen, megszokottan főzünk, csak a cukrosakat kétfélével édesítjük. Gondolom a gyerekkortól cukorbetegek hasonlóan vannak, mint a lányom, hogy nem is kivánják azokat az édességeket, amelyeket kicsi koruk óta nem ehetnek. A többi ételből meg “normálisan” és egészségesen. A mostani inzulinok meg nagyon “komfortosak” és étkezéskövetők. Az inzulint már a kórházban Ő adta be magának. Azt hiszem, egy ilyen betegséggel élni, nagy fegyelmet, következetességet követel, s erre nevelődik gyerekkorától. Betegségtudata nincs. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a fiúk, akik megtudják a betegségét, nem gondolják-e nagynak ezt a bajt, mert 28 éves, és nem talál férjet. Ez nagyon rossz! Nagyon szeretne családot, több gyereket! Eddig még ezt az okot nem mondtam neki, de lehet, hogy megteszem! Örülök, hogy megoszthattam életünk e részét.  Édesanya