Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy leírjam betegségem történetét. Jobban mondva azt, milyen érzéseim voltak és vannak ezzel kapcsolatban. A betegség történetét – ugye – nem tudjuk, mire tapasztaljuk a tüneteket, már régen rossz! Már 80 %-os pusztuláson túl vagyunk, alig 20 % irányítja mozgásunkat, engedi el reflexeinket, rángat a végtelenségig. Engem ez a remegés az, ami végtelenül idegesít, fáraszt és iszonytat. Rosszul vagyok, ha látok olyan embert, aki remeg, és legrosszabbul attól a remegő embertől vagyok, aki a tükörből visszanéz rám. Nem tudok megbékülni, nem tudok napirendre térni, nem tudom elfogadni ezt a nyomorúságot.

2005. szeptember 12-én – névnapomon – diagnosztizálták a Parkinson-kórt nálam. A történet azzal kezdődött, hogy időpontot kértem az ideggyógyásztól, nagyjából elmondtam, milyen tüneteim vannak, s természeteseene megmondtam neki a tutit is: szerintem pk-s vagyok. Kedvesen annyit jegyzett meg, ez egyáltalán nem biztos, 1000 és 1 oka lehet tüneteiemnek, nem kell mindjárt rosszra gondolni. Megkaptam az időpontot, elmentem a rendelőbe.Ahogy benyitottam, ennyit mondott a doktornő:

- Maga tényleg parkinsonos!

Ez természetesen ledermesztett. 2005. szeptember 12., Mária nap volt.

Egy életreszóló névnapi ajándékot kaptam. De én nem ilyen babaruhát akartam! Csakhogy erről senki nem kérdezett meg! Most jönnek a nagy okosságok, úgymint: ez van, ezt kell szeretni! Csakhogy ezt nem lehet szeretni! Sem megszokni. Sem elfogadni. Hazudik és festi magát az, aki az ellenkezőjét állítja.

Ez az ellenállásom annyira megviselt, hogy egyik gyógyszert a másik után próbáltuk ki, mert mindegyiket kihánytam, rosszul voltam tőlük. Nagy nehezen beálltam a Requipre és most egy éve Stalevot is szedek.

58 éves leszek a nyáron. Viszonylag jól vagyok, önállóan látom el magam, a háztartást, besegítek a gyerekeimnek az unokák pátyolgatásával. Csak a járás esik nehezemre, de még az is megy, óvatosan, lassan, de tudok önállóan buszon-vonaton közlekedni. A kézírásom már átment hangyakaparásba, én magam sem tudom kiolvasni a miniatűr betűimet. Épp ezért inkább géppel írok, ugyan már ez is lényegesen lassan, de még 10 ujjal elég jól megy. Múlt év novembere óta itthon vagyok, leszázalékoltak, nyugdíjas lettem. Pihenek és hiányzik a munkahelyem, hiányzik a nyüzsgés. Gondoltam, kellene valami értelmeset csinálni, addig, míg bírok. Össze kéne fogni nekünk, pk-soknak, beszélgetni. Nem tudom, hogy induljak el. Vannak ötleteitek? Javaslatok? Beszéljük meg! (folyt.köv.)