Igencsak kellemetlen dolog, amikor az ember kiszolgáltatva érzi magát a betegségében. Azt már korábban megírtam, hogy milyen cirkalmas módon jutottak el esetemben is az orvosok a HCV fertőzés felismeréséig, Egy szerencsém volt, hogy tapasztalatom szerint az általam látogatott megyei kórházban a belgyógyászati rész elég jól működik, az orvosok is szépen össze dolgoznak egy betegség felismerésében, tudják lehetőségeik határait és ha tudományuk végére jutnak, hova küldjék tovább a beteget. Egy dolog van viszont ami nem tetszik, hogy kezelő orvosaim szinte kivétel nélkül hatvan körüli vagy még annál is idősebb szakemberek, egy fiatallal sem találkoztam sehol sem. Kérdeztem is a hepatológusomat, mi lesz velünk betegekkel, ha ők végképp bedobják a törölközőt? Ő csak széttárta a kezét és annyit mondott – remélem addigra meggyógyítom magát – . Ez nekem úgy jött le, hogy Ő, mint bennfentes sem látja konkrétan a jövőt, hát akkor mi betegek mit gondoljunk sorsunk alakulásáról. Nekünk még csak jutott pénz a kezelésre, meg szakember is a protokollban meghatározott feladatok szerinti munkák elvégzésére, de csak gondolj be az utánunk jövők mire számíthatnak. Arról nem is beszélve, hogy a kezelés magas, több milliós költségét fizeti ugyan az OEP, de a kezelésünk és betegségünk miatti munkaképesség csökkenés elismertetése már igen csak körülményes. A nekem megítélt járadék mellett simán elpusztulnék, ha nem állna mögöttem egy szilárd családi háttér akik maguk sem hiszik el, hogy ennyi ledolgozott év után és ennyi befizetést követően ennyiből kell vegetálni. Ha valamennyire rendbe is jövök, addigra már a 61. évemet is betöltöm, nem valószínű, hogy bármely munkahely is két kézzel kapkodna utánam, főleg ilyen lesuttyant állapotban.
Node, a remény hal meg utoljára, voltunk már nehezebb helyzetben is, Neked is és a többieknek is azt kívánom,hogy a közelgő Karácsony mindannyiunkat bizakodó és emelkedett hangulattal töltsön el. Museto