Történetem a kilencvenes évek elején kezdődött. Még harmincas éveimben jártam, így egyre jobban zavart, hogy fáradékony vagyok, tízéves lányommal alig tartom a lépést, egy ablaktisztítás levert a lábamról. Azzal magyaráztam, hogy sok munkahelyi stressz miatt vagyok ilyen fáradt (volt olyan, hogy szerdán be mentem és szombat hajnalban tudtam csak haza menni, pedig munkaköröm ezt nem kívánta meg csak az új német tulajdonos).

De teltek a hónapok és ez nem javult, sőt… Végül is az akkori körzeti orvos elküldött vérvételre, az eredmény láttán rámpiritott, hogy miért iszom ilyen sok alkoholt, ne igyak ennyit majd jobban leszek.

Hát… többet nem tettem be a lábam ebbe a rendelőbe. Viszont nem hagyott nyugodni a nagyon rossz vérkép és orvos ismerőseimnél utána érdeklődtem, akik szakorvoshoz tanácsoltak azonnal. Sajnos a vizsgálatok kiderítették, hogy valamilyen hepatitisz vírus fertőzés okozza a bajt – akkor még úgy nevezték nonA-nonB – csak 94 után derült ki, hogy “C” az a valami. Ezt követően szurkáltam magam otthon, szedtem a gyógyszert – fiatalabb szervezet lévén – nem elviselhetetlen, de komoly mellékhatásokkal. Félév után az eredményiem – az akkori vizsgálati módszer szerint – jók lettek. Öt évvel a kezelés után már nem kellett szakrendelésre járnom.

A családom és a barátaim eleinte nehezen szoktak hozzá (mondhatni megmosolyogtak), hogy már ünnepekkor sem koccintok alkohollal, csak kölyökpezsgővel, de nem sokára minden családi és baráti rendezvényen volt nekem külön kölyök pezsgő :-).

A családorvosom megkövetelte, hogy a vér-májfunkciós értékeit figyeljük továbbra is. Ezek jelentősen nem változtak, jól éreztem magam, tünet mentes voltam.

Míg nem, elérkezett 2011 októbere – ezt is egy nagyon jelentős munkahelyi stressz időszak előzte meg – és egyik reggel, teljesen váratlanul alul-felül ömlött a vér belőlem. A mai napig nem tudom semmivel kitörölni, felülírni azt a látványt. Próbálok nem gondolni rá, nem akarom, hogy a mindennapjaim része legyen, de teljesen kitörölni nem tudom. Még szerencse, hogy ekkor nem vesztettem el az eszméletem (csak a területileg illetékes kórházba történő átszállítás után) és mentőt hívtam. A kórházi és egyéb részletekkel nem húzom az időt, kiderült, hogy a “C” vírus dolgozik alattomban. 2012. májusában elkezdték a Pegintronos kombinált kezelést, amit félévig kaptam, de sajnos nem használt. Persze a mellékhatások sokkal rosszabbak voltak, hiszen a szervezet is fáradtabb, idősebb (a történetem elején jelzett lépéstartásra visszacsatolva, a kezelés alatt 81 éves édesanyámmal nem bírtam lépést tartani).

Most várok a 3-as kombinációra, mivel éves bontásban az igényhez képest kevés kezelést támogat az OEP, a várakozó listára kerültem. Májtranszplanthoz is még túl jók az eredményeim, ami persze relatív, hiszen a betegség szövődményei beláthatatlan következményekkel járnak.

Most próbálok “normális” életet élni. Nagyon nehéz, mivel a nyugdíj korhatárt felemelték, még dolgozni kell, de ilyen előzmények után nem akarok a versenyszférában újra harcba szállni.

Családom és barátaim csodásak, segítenek, szeretnek és ez már félgyógyulás. A másik felét nekem kell összehoznom. Törekszem arra, hogy a rosszból is inkább tanuljak, és okulásként használjam azt az élményt, amit ezzel adott.

Igen tragikus, hogy a szükséges diétát pont a betegek tudják kevésbé megengedni maguknak, de csodás, hogy egyre többen észreveszik, ha segíteni kell.

Igen nehéz, hogy normális életet élj, mikor menni/enni/tenni nem tudsz, de csodás, hogy Te vagy, aki mégis tud adni.

Úgy gondolom az, hogy mennyit élünk bizonytalan mindenkinek, de hogy hogyan tesszük azt, az erősen függ tőlünk is. Nekem ezt tanítja ez a helyzet.

Nehéz, de szép élet és annyi öröm vár még minket, amit nem mérhetünk anyagiakban.

AKKORSEMADOMFEL